Home Imahét – 1. nap

Imahét – 1. nap

14 jan

Imahét – 1. nap

„Ekkor felállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Lk 10,25

Az előző versekben olvasunk arról, hogy Jézus ujjongott a Szentlélek által, magasztalva a menny és föld Urát a kinyilatkoztatásért az üdvösség titka felől, melyet felfed a gyermekek előtt és azok előtt, akiknek az Atya és a Fiú akarja, de rejtve maradnak a bölcsek és értelmesek előtt.

Visszatért a hetven elküldött tanítvány. Nagy volt a siker öröme, a Sátán bukása bekövetkezett. A legnagyobb öröm az üdvbizonyosság, vagyis, hogy nevünk fel van írva a mennyekben. Ezt az idilli képet beárnyékolja a testet öltött képmutatás egy törvénytudó személyében, aki próbára akarja tenni a Mestert, hogy majd a válaszába beleköthessen.

Sokszor olvasunk arról, hogy ólálkodnak Jézus körül, leselkednek utána. Egyszer csapdát állítottak úgy, hogy egy kényes hitbeli, etikai kérdést tettek fel, amely egyúttal politikai kérdés is súlyos következményekkel –valóságos halálos csapda-: kell, lehet vagy szabad adót fizetni a római császárnak? Ha igent mond, akkor a római megszállókat legitimizálja és lepaktál velük, mint a vámszedők, és nem ért egyet a nemzeti ellenállással, a zelóta mozgalmakkal. Ha Jézus nemmel válaszol, azonnal feljelenthető, bevádolható bujtogatásért, lázításért a római helytartónál.

Egy másik alkalommal úgy kísértették Jézust a törvénytudók és farizeusok, hogy egy házasságtörésen tetten ért asszonyt vittek elé megkövezés végett. Mindvégig azon voltak Jézus ellenségei -akik vallásos és vallási vezetők, előkelőségek voltak-, hogy tőrbe csalják őt. E történetben a törvénytudó kérdése mögött ott van a mérhetetlen rosszindulat, lenézés, ártó szándék, amit mesterien sikerült palástolni. Az 1989-es rendszerváltás után gyülekezeteinkben feltűnt egy jelenség: jónéhány ember kezdett hirtelen vagy lassanként elmaradozni az istentiszteletről. Olyanok, akik hajdan éberen figyelték a prédikációt és véletlenül sem aludtak el a templomban, mert nekik részletesen jelenteniük kellett minél több rosszat a lelkészekről és hívő emberekről. Kezdettől fogva voltak az egyházban Ananiások és Safirák is, akik a saját dicsőségüket szolgálták és nem az Urat, a saját egójukat hizlalták. Manapság is vannak kötekedő, álszent, kíméletlen, kifejezetten romboló szándékú egyháztagok, akik megkeserítik a lelkipásztorok és általában a lelki emberek életét. Belopakodnak, befurakodnak a presbitériumba is, vagy, mint gondnokok terhelik meg a gyülekezet életét.

A mi Urunk legkeményebben a képmutatást ostorozta, miközben együttérző gyöngédséggel karolta fel az elesetteket és az élet kárvallottjait, a társadalom peremére szorultakat. A végső megkísértés, próbatétel a Krisztus keresztre feszítése volt: mennyit bír ki a halálos kínok közepette? Eltorzult arccal, átkozódva, üvöltve, magából kikelve szenved, vagy csakugyan Ő az Istennek ama Báránya, aki száját nem nyitja fel? Krisztus követője is szembe kell hogy nézzen rosszindulattal, és nemcsak a kívülállók részéről. Mennyit tudunk elbírni megaláztatásból, gúnyolódásból, kötekedésből? A megnyugtató válasz és erő csakis Nála van, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ámen.

Lásd meg Urunk sebezhetőségünket, kiszolgáltatottságunkat, tehetetlenségünket és könyörülj kegyelmesen rajtunk! Adj erőt, hogy hordozzuk keresztünket és letegyük félelmeinket, zaklatottságunkat, haragunkat a golgotai kereszt tövébe. Krisztus vére tisztítsa meg bánatos szívünket! Irgalmasságodért áldassék a Te áldott Neved! Ámen.

Dénes Béla nyugdíjas lelkész