„Nem hittem azoknak a beszédeknek, míg magam el nem jöttem, és saját szememmel meg nem láttam.” (2 Krón 9,6) Sába királynője hallotta Salamon hírét, ezért eljött, hogy próbára tegye őt találós kérdéseivel. Beszélt vele
„Meghallgattam imádságodat…” (2Krón 7,11) Salamon elkészült az Úr templomával, a királyi palotával és mindazzal, aminek az elkészítését elhatározta. Miután mindezzel végzett, megjelent Isten éjjel és azt mondta neki:
„Lakóházat építettem neked, maradandót, örök lakóhelyül.” (2Krón 6,2) Salamon templomot épített az Úrnak. A király olyan házat épített Istennek, ahol a szentek szentjében dicsősége a népe között megnyugodhat. Sok
“Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját! (Szela.) Ismerjék meg utadat a földön, szabadításodat a népek között! Magasztaljanak a népek, ó, Isten, magasztaljon minden nép! Örüljenek, ujjongjanak a nemzetek, mert pártatlanul ítéled a népeket, és vezeted a nemzeteket a földön. (Szela.) Magasztaljanak a népek, ó, Isten, magasztaljon minden nép! Meghozta termését a föld, megáld bennünket Istenünk, az Isten. Megáld bennünket az Isten, féljék őt mindenütt a földön!” (Zsoltárok 67,2-8)
A HÉT TÖRTÉNETE
Az élet vízének kútja
Volt egyszer egy kislány, szép volt, tündöklően szép, még a Napnál is ragyogóbb, mert tiszta szívével soha nem bántott meg senkit. Egy napon aztán apja kiküldte őt a kútra az élet vizéért: – Menj, vidd ezt a vödröt, és merítsd bele a kútba… Amikor megtelik vízzel, gyere vissza hozzám… Úgy tett a lány, ahogy az apja kérte, mikor a vödör színültig telt a kút friss vizével, elindult hazafelé. Ám mire hazaért, egy üres vödröt tartott a kezében. – Mi történt? – kérdezte az apja. – Ó, semmi… a vödröt, ahogy kérted belemerítettem a kútba, és megtöltöttem az élet friss vizével… – Hiszen ez a vödör üres – mondta az apja, és nevettek mindketten. – Hová lett, gyermekem, az élet vize? – Mindent úgy tettem, ahogy tanácsoltad. Ám ahányszor csak belemerítettem a vödröt a tiszta vizű kútba, megjelent egy ember, s mert szomjas volt, neki adtam az utolsó csöppig… Így ment ez végtelenségig, míg a kút majdnem kiszáradt. Végül épp annyi vizet adott, amennyivel az utolsó vödröt telemertem. Az apa mosolygott: – És hol van az a víz? – Mindenfelé… amerre jártam, mindenkinek adtam belőle, aki kért.
“Adj jót, ha adni tudsz – ha jót nem tudsz adni, ne adj semmit.”
(Ismeretlen szerző)
A HÉT VERSE
Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen hagy az elhagyott táj, – Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
