Az idő igazán csak akkor él, ha megosztjuk valakivel
A kisváros szélén állt egy apró, öreg ház, ahol egy idős órásmester élt. Az emberek csak „Benedek bácsink” hívták, mert mindenkihez volt egy kedves szava, egy mosolya, vagy egy megjavított régi szerkezete. A műhelye tele volt ketyegő órákkal – mintha minden egyes kattanás egy-egy elfelejtett történetet őrzött volna.
Ahogy közeledett a karácsony, a várost fények, illatok és siető emberek töltötték meg. De Benedek bácsi házában csend volt. Felesége évekkel korábban meghalt, gyermekük nem született, és ő már csak a régi emlékek társaságában töltötte napjait.
Egy hideg, havas délután azonban kopogtak az ajtaján. Egy kislány állt ott – szélesre nyílt szemekkel, kis kezében egy törött zenélődobozzal.
– Bácsi, meg tudná javítani? – kérdezte félénken. – Ez volt az anyukámé… karácsonykor mindig ezt tekerte fel nekem.
Benedek bácsi szíve megrebbent. Meghívta a kislányt, leültette, és lassan szétszedte a kis dobozt. Ahogy dolgozott rajta, a gyerek mesélni kezdett: az édesanyjáról, aki már nem lehet vele, és az édesapjáról, aki éjjel-nappal dolgozik, hogy legyen mit enniük. A bácsi hallgatta… és közben úgy érezte, mintha valaki finoman megérintené a lelkét.
Mire elkészült, a zenélődoboz újra életre kelt. A hangja tisztán csengett, mint a hóesés. A kislány arca felragyogott, és hirtelen átölelte az idős férfit.
– Maga a legjobb ajándék, bácsi. – suttogta.
És valami ekkor történt: a sok magányos év után Benedek bácsi szíve újra megtelt melegséggel. A kislány hazafelé menet még visszafordult, és nagy, széles mosollyal integetett.
Karácsony estéjén a bácsi asztalán már nem egyetlen gyertya égett. A kislány és az apukája becsöngettek hozzá, és egy tál házi bejglit hoztak – és valami ennél is fontosabbat: társaságot, nevetést, emberi közelséget.
Azon az estén Benedek bácsi rájött valamire, amit a sok ketyegő óra is hiába mutatott:
az idő igazán csak akkor él, ha megosztjuk valakivel.