Szeressétek a virágot, a rétet!

Ne vágjátok ki a fákat, az erdőket!

Fölöttünk az ózonlyuk csak tátong,

Elakarja pusztítani a világot!

 

Emberek, lássátok be végre már,

Hogy általunk pusztul fű, fa, virág,

Rázzuk le a tunyaság bilincseit,

Óvjuk meg a földkerekség kincseit.

 

Tanítsuk meg gyermekeink arra,

Hogy tisztelettel lépjen az avarra,

Mert egykor zöldelt és oxigént adott

A fa, amelyről az őszi szél leszaggatott.

 

Sajnos, ha így halad a világ

Elpusztítja az életet és önmagát,

Mert nincs idő arra, hogy a szülő

Jó példát mutasson gyermekei előtt.

 

Rohanunk, közben megfeledkezünk,

Hogy a kincset, melyet örököltünk,

Nem tudjuk megvédeni az elpusztulástól,

Mit mondunk majd, ha unokánk ránk szól?

 

Ha megkérdezi mit tettél ellene,

Hogy ez a szörnyűség ne történne meg?

Szemünk lesütve hallgatunk,

Nem tettünk semmit, mert rohantunk.