Úton a cél felé

„Kerülő úton vezeté azért Isten a népet, a Veres-tenger pusztájának útján; és fölfegyverkezve jövének ki Izráel fiai Egyiptom földéről.” 2Móz 13,18

Egyiptomból Kánaán földjére a legrövidebb út a filiszteusok földjén átvezető kereskedelmi út volt. Isten mégis más úton vezette népét. Miért tette? Azért, mert a választott nép sohasem tapasztalhatta volna meg olyan gazdagon és csodálatos módon Isten hatalmas kezét, dicsőségét és hozzájuk való szeretetét, mint ezen a kerülő úton. Áthozta őket a Veres-tengeren, és itt világossá lett előttük Isten ítélete a nép és a zsarnok király felett. Márá keserű vize ihatóvá változott. Ha szomjaztak, víz fakadt a sziklából. Ha éheztek, Isten a pusztában is húst és kenyeret rendelt ki számukra.

Minket is járatott már Isten kerülő utakon. Azért, hogy mi is megismerjük kiszolgáltatottságunkat, erőtlenségünket. Azért, hogy észrevegyük Isten hatalmas kezét. Kihozott minket is már Isten nagy bajainkból, nyomorúságainkban megerősített, betegségeinkben gyógyulást adott, magányosságunkban számtalanszor mellénk állt. Ezek a kerülő utak tanítottak megismerni Őt. Ne féljünk ezektől a próbáktól! Az Istenben való hit nem biztosíték, hogy elkerülhetjük ezeket, de biztosíték a hit arra nézve, hogy az élet kerülő útjainak próbáin is velünk jár Krisztus. A sivatagot is az Ő kertjévé teszi. Megmutatja csodáit. Asztalt terít ellenségeink előtt. Utat nyit a folyóvizeken, és a halálból is életre vezet. „Felfegyverez” a bűn elleni harcra, hogy az ígéret földjére, a mennyei üdvösségre elvezessen. Ámen.

Áldott légy, Istenem, hogy te minden utamon elkísérsz. Sokszor talán a megpróbátatások kerülő utjain haladok a cél felé, de erőt ad nekem, hogy igéd tiszta fénye mindig vezet engem. Imáimban viszem teeléd azokat, akiknek kialudt a szívében a hit és a remény lámpása. Látogasd meg kegyelmeddel és gondviseléseddel őket! Ámen.

Sebestyén Elek Előd