Tízparancsolat: második parancsolat

„Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok!” (5Móz 5,8-9)

Nekünk, reformátusoknak puritán, fehér templomaink vannak, melyekben a funkcionális tárgyakon kívül semmilyen más dolgok nincsenek. Nincsenek képek vagy szobrok a templomainkban. Ezzel eleget is teszünk a második parancsolatnak, és már itt be is fejezhetném az igemagyarázatot. De nem teszem!

Ha nyitott szemmel járunk, akkor bármelyik református templomban találunk szimbólumukat: festett fakazettás mennyezetet, szószékkoronát ékesítő bárányt, pelikánt, csillagot, kehely alakú szószéket vagy éppen padlódíszítést, galambot ábrázoló fafaragást vagy Krisztus monogramot, és még folytathatnánk a sort. Ezek mind olyan egyediségei és értékei a templomainknak, melyeket a jövő nemzedékek számára is őriznünk kell, hiszen ezektől nem válik senki sem bálványimádóvá. Gyermekkoromban nagyon sokszor megcsodáltam a magyarcsaholyi templom szószékkoronáján a Biblián álló, zászlót tartó bárányt, ami az önfeláldozó, győztes Krisztust jelképezi, de sohasem fordult meg a fejemben, hogy ahhoz imádkozzak. Akkor válik bálvánnyá bármilyen emberi alkotás, ha Isten helyett azokhoz kezdünk imádkozni és azokat tiszteljük.

A második parancsolat arra vonatkozik, hogy a mindenható Istent nem lehet az általunk készített képek és szobrok közvetítése által imádni. „Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn 4,24) Ámen.

Kegyelmes Istenem, egyedül téged imádlak és a Te szent nevedet magasztalom. Jóságod és kegyelmed őrizzenek meg minket a bálványimádástól! Ámen.

Sebestyén Elek Előd