Kegyelem és áldás

„Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját! (Szela.)” (Zsoltárok 67,2)

Az iskola előtt vártam a többi szülővel és egy piarista nővérrel együtt. Kijöttek a gyerekek. A többségük a szüleihez igyekezett, néhányan pedig a nővér körül gyűltek össze, majd indultak haza.

Vannak gyerekek, akiket nem az apukájuk és nem az anyukájuk visz el reggel az iskolába és kísér délután haza. Nem könnyű sors az övék, mégis mosollyal fogják meg egymás kezét. Valakik vigyáznak rájuk. Valakik szállást, ételt, biztonságot, szeretetet nyújtanak nekik. Nehéz a sorsuk, mégis terveik vannak, szeretni akarnak, tenni akarnak. Talán sokkal nehezebb azoknak a sorsa, akik elhagyták őket, akiknek szívében kihűlt a szülői szeretet. És sokkal nehezebb mindazok sorsa, akik belefásultak az életbe, akik hit nélkül élik a mindennapjaikat.

Annyi különböző életsors van. Talán egyik sem könnyű, még az sem, amelyik annak tűnik. Ám akik felfele, a Sion hegyére tekintenek, meglátják, hogy mennyi áldás van az életükben. Azt, hogy Isten jóságos kegyelme az, hogy minden reggel felragyog fölöttünk a Nap, hogy van aki hazavár, hogy van otthonunk, kenyerünk, ruhánk. Megköszönjük ezeket Istennek? Tele van a szívünk hálával?

Keresztyén testvérem, ma kulcsold imára a kezed és azt lásd meg, amit megkaptál és naponta megkapsz Istentől. Légy mindezért nagyon hálás neki! Ámen.

Uram, köszönöm a felkelő Napot!
Köszönön, hogy minden reggel mosolyod rám ragyog!
Uram, köszönöm a kegyelmet,
hogy nem tekinted vétkeimet.
Uram, köszönöm áldásaidat,
hogy gazdagon árasztod jóságodat.
Vigyázod minden léptemet,
Megóvod az életemet. Ámen.

Sebestyén Elek Előd