Imahét – Harmadik nap

Alapige: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Jn 1:14

Bibliaolvasás: Jer 33:14-16; Zsolt 72:7, 12, 16-17

Ez az alapige János evangéliumának jól ismert és sokat idézett bibliai verse, amely főleg a karácsonyi ünnepkörhöz köthető. Illeszkedik az imahét témáihoz, amelyek az üdvtörténet szempontjából a legfontosabb eseményeken keresztül vezetnek minket. A világmindenséget uraló és teremtő Atyától kezdve, a Fiú megtestesülésén, a húsvét misztériumán, az életet és örömöt ajándékozó Szentlelken, az Egyház születésén, a keresztség szereztetési igéjén keresztül az Úr királyságával bekövetkező eljövendő élet valóságáig.

Ez a gondolat, hogy az Ige, a Logosz testté válik, hús testté, emberi testté, a János kora számára, és az akkor élő keresztyének számára is idegen volt, annyira, hogy egy szekta is alakult, a doketisták csoportja, akik azt tanították, hogy Jézus teste látszat-test volt, szellemtest, amely nem éhezett, nem fázott, nem szenvedett, Jézus tehát egy látszattestben vándorló szellem lehetett. János ezért is fogalmazhatott erőteljesen, félreérthetetlenül. A tévtanokkal szemben kifejezte, hogy hústestről (szarx) van szó, amely éhezett, szomjazott és sokat szenvedett testileg-lelkileg egyaránt.

Azt mondja János, hogy láttuk az ő dicsőségét, az Atya egyszülöttjének a dicsőségét, a hústestben, valóságos testben látható Fiúnak a dicsőségét. Az Ószövetség akkor beszél erről a dicsőségről, amikor arról van szó, hogy Isten közöttünk van. Így látták Isten dicsőségét leereszkedni a zsidók a pusztában a Sínai hegyre. Mikor elkészült a salamoni templom, a papok nem mehettek be, mert Isten dicsősége betöltötte a templomot, Ezékiel az elragadtatásában látja Isten dicsőségét. Tehát az Ószövetség akkor beszél Isten dicsőségéről, amikor Isten egészen közel kerül az emberhez.

A legközelebb akkor került hozzá, amikor ő maga vált húsvér testté, és megtapasztalt mindent, amit egy ember átélhet. Az alapige végén ez a két szó, hogy kegyelem és igazság látszólag ellentmondásban van egymással. Mi ezt úgy tudjuk felfogni, hogy vagy kegyelem, s akkor nincs igazságos ítélet, vagy igazságos ítélet, de akkor nincs kegyelem. Egyedül Krisztus az, akiben az isteni és emberi természet eggyé lett tökéletesen, és szétválaszthatatlanul. Eggyé vált a kegyelem és az igazság benne. Egyedül az ő élete az, ahol ez működik. Általa találkozhatunk a kegyelemmel, és találkozunk az igazsággal is. Amikor Jézus megszületett, azért jött, hogy kegyelmet gyakoroljon. A kegyelmi időben élünk.  Aki csak akar, kegyelmet kaphat az Istentől. Jézus meghalt, mint Megváltó a kereszten, és visszajön, újra eljön, mint ítélőbíró. Kegyelem és igazság együtt.

Befejezésül, amikor az Ige testetöltéséről beszélünk, akkor a saját újjászületésünkön is el kell gondolkodnunk: „Ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát”. Ennek az országnak a valósága ébresszen bennünk szent nyugtalanságot a régi és haszontalan dolgainkkal kapcsolatban, és töltsön el örömmel, hogy részesei lehetünk ennek az új teremtésnek. Ámen.

 

Mindenható Istenünk, a testet öltött Ige új világosságát árasztod ránk. Hálát adunk neked ezért. Köszönjük, hogy gyermekeidnek mondasz, és mint gondviselő jó Atyánkat kérhetünk téged, hogy erősítsd hitünket a szenvedésben, a betegségben. Te adj vigaszt, bátorítást és reménységet a gyászolóknak, a háborúságot szenvedőknek. Krisztusért, a mi Urunkért kérünk! Ámen.

 

Bencze-Kádár Bertold, Domahida