Hálaadás a teremtett világért

„Ő az, aki beborítja felhőkkel az eget, esőt bocsát a földre, füvet sarjaszt a hegyeken.” (Zsoltárok 147,8)

A nyári napok talán sokunknak alkalmat adnak arra, hogy rácsodálkozzunk a természet szépségeire: a fehér, puha felhőkre, a zöldellő rétekre vagy épp az aranyló napraforgómezőkre. A zsoltáros is körülnéz maga körül, s amit lát, azt Isten dicséretére fordítja. A felhőket, az esőt, a sarjadó növényeket mind az Úr kezének munkájaként ismeri fel. És ebből fakad a hála.

Ma, amikor bizonyára neked is alkalmad kínálkozik néhány órát elölteni a természetben, rá tudsz-e csodálkozni Isten teremtett világának a szépségére? Örülsz neki? Hálát adsz érte? Úgy, ahogy ennek a rövid történetnek a főszereplője is tette: „Egyszer egy parasztember kiállt az esti naplementében a búzamező szélére. Kalapját levette, s úgy nézte végig a ringó kalászokat, mintha mindegyik gyermekei volnának. A szél halk susogással járta be a mezőt, mint valami földöntúli zene. A gazda kezeit összetette, s csendben így szólt:

– Uram, köszönöm neked ezt a kenyeret, mielőtt még a kezembe adnád. Nem csak a vetés volt az én munkám. Az esőt Te adtad, a napfényt is Te rendelted rá, s a földnek az erejét sem én találtam ki. Én csak szolgálhattam a rendet, amit Te teremtettél.

Aztán leült a föld szélére, marokkal tépte ki a gyomokat, mintha ez is hála lett volna, még egy utolsó szolgálat a betakarítás előtt.

És azon az estén, mikor a faluban már gyertyát gyújtottak, a gazda még ott ült a földjén, mint aki nem akar hazamenni. Mert otthon volt már: ott, ahol a föld szíve dobog, s az ember szíve együtt hálálkodik vele Istennek.” (Ismeretlen szerző) Ámen.

Atyám, áldalak téged, mert hűséged megújul minden reggel, és szereteted soha el nem fogy. Hálás vagyok mindenért! Ámen.

Sebestyén Elek Előd