Advent második vasárnapja

„Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében.” (Zsoltárok 130,5)

Kivel ne fordult volna elő már, hogy nagyon várt valamit vagy valakit? Akkor úgy érezte, hogy végtelenül nehezen telik az idő. Minden másodperc hosszú óráknak tűnt.

Annyi mindenre és mindenkire várunk. Hány megtört emberi élet van, akik változásra várnak. Súlyos betegségeket hordozók, akik azért kulcsolják titkon össze a kezüket, hogy Isten szabadítsa meg őket a betegség keresztjétől. Bizonyára sokszor sóhajtottál fel te is Istenhez és kérted, hogy gyógyítson meg. Kérted, hogy erősítsen meg téged. Bíztál Benne. Szüntelenül hívtad és vártad őt.

De vannak más várakozások is. Várakozás, amikor valaki titkon azért imádkozik, hogy minden a helyére kerüljön a családi életében. Annyi szomorúság van abban a házban, annyi fájdalom és annyi könny. Milyen sokan vannak, akik azt várják Istentől, hogy holnaptól újra visszaköltözik a szeretet, a hűség és a tisztelet a házukba. Sokan pedig azért őrlődnek magukban, mert úgy érzik teljesen feleslegessé váltak itt ezen a földön. Szívük zsúfolásig van keserűséggel. Milyen sokan sóhajtanak fel Istenhez és várják tőle, hogy értelmet adjon az életüknek.

Alig van ember, aki ne várna valamire. Várunk a gyógyulásra, várunk a családi békére, várunk sokszor sikerekre, megbecsülésre és mosolyra. A zsoltáros az Urat várta. Ez nem passzív belenyugvást jelentett. A héber „qavah” szó olyan várakozást fejez ki, amely tele van feszültséggel, bizalommal, kitartással. Olyan, mint amikor valaki már látja a hajnal első fényét. A zsoltáros nem csupán saját érzelmeire támaszkodik, hanem Isten múltbeli hűségére és megváltói szándékára. Adventben a Megváltó érkezésére várunk. Tekintetünket emeljük mi is Jézus fénye felé, és alázatos szívvel várjuk a vele való találkozást. Ámen.

Uram, hozzád emelem a tekintetem. Kérlek, erősíts meg várakozásomban, és töltsd meg szívemet reménységgel! Add, hogy ígéreted világossága vezessen át minden mélységen, míg eljön hozzám a te hajnalod. Ámen.

Sebestyén Elek Előd