Akik átutaznak Kismajtényon és betérnek a Domahida felé vezető utcába, azonnal feltűnik, hogy milyen szép ékszerdobozzá varázsolódott az elmúlt időszakban a református templom és környéke. Ízlésesen rendbetett egyházi ingatlanok és szép parókiaudvar látványa fogadja az odalátogatót. Balogh Enikő lelkésznő több éves kitartó munkáját dicséri mindez. Az ősz megérkeztével azonban a lelkésznő új gyülekezetbe kapott kinevezést. Hogy hová vezette őt és családját az Úr, és hogy milyen tervekkel kezdi új szolgálati helyét, többek között erről beszélgettünk vele.

-Szeptember elsejétől új gyülekezetben végzed az Úr által rád bízott szolgálatot. Hogyan összegeznéd a Kismajtényban eltelt éveket?

-Az elmúlt 16 évet nehéz volt magunk mögött hagyni. Azt gondolom, hogy mint minden ember életében, ebben is voltak pozitív és negatív élmények. Voltak örömök, de küzdelmek és nehézségek is. Azt érzem, hogy Isten engem ebben a 16 évben folyamatosan formált, ahogy a gyülekezetet is. Úgy emlékszek rá  vissza, mint Isten hatalmas  áldására és ajándékára. Egyelőre nem is tudok múlt időben beszélni róla, mert annyira frissen bennem vannak az emlékek és történések. Érdekes dolog, hogy amikor átutazok Kismajtényon Szatmár irányába, akkor automatikusan balra nézek, és megnézem a parókia utcáját. Felnézek a templomra, a toronyra. Fürkészem, hogy minden rendben van-e? Nagy öröm számomra, amikor kismajtényiakkal találkozhatok. Úgy gondolom, hogy Isten nagy ajándéka volt a közösség számomra. Ám tudom azt is, hogy amerre Ő vezetni akar, nekünk arra kell menni. Most ez az Ő akarata szerint Piskolt volt.

-Milyen eredményeket sikerült elérni az elmúlt években az egyházközségben?

-Vannak látványos eredmények, amik emberi szemmel láthatók: a gyülekezeti ház felépítése, templom és parókia rendbetétele. Ezek mind-mind olyan dolgok, amik emberileg értékesek. Számomra, ami nagyon értékes volt azonban az, hogy egy nagyon jó kis gyerekcsoportot, ificsoportot tudtam vezetni éveken keresztül, illetve egy olyan bibliaórás csoportot, akik komoly bibliai tanulmányozást folytattak. Tudom, hogy ezt nem fogják abbahagyni, mivel ez nem lelkészfüggő. Hiszem azt, hogy Isten továbbra is építkezni fog az életükben. Ez utóbbiakra mondanám azt, hogy az elmúlt éveimnek a sikerei, vagy pontosabban Isten áldásai.

-Mik voltak azok az események, pillanatok, amikre szívesen emlékszel vissza és szép emlékként viszed magaddal tovább?

-Nagyon sok ilyen pillanat volt. A gyerekek egy szombati napon eljöttek vallásórára és nagy meglepetésemre az volt a kérésük, hogy megölelhessenek. Ez számomra egy megható pillanat volt, amikor minden gyerek sorban odajött és megölelt. Persze, ez a búcsúzásnak vagy az elengedésnek is lehetett egyfajta pillanata. Én azonban erre nagyon szívesen emlékszem vissza. De azokra a pillanatokra is, amikor azt láttam, hogy a presbitériummal együtt tudtam munkálkodni. Ez legyen bármi. Legyen akár egy templomablak cseréje, vagy bármilyen más közös munka. Volt két olyan más jellegű emlék is, amit örökre magammal viszek. Az egyik, amikor a 10 éves  szolgálatomat ünnepeltük. A gyülekezet az istentisztelet után kiállt és imádkozott a lelkészéért. Ugyanez történt a 15 éves évfordulón is. Amellett, hogy ajándékot vettek, nekem ez volt a legcsodálatosabb érzés. Azt hiszem, hogy ebben is látszik a Szentlélek munkálkodása. Kiállt az egyik atyafi és az mondta: „na, testvérek, most a lelkészért imádkozunk”. Mind a két alkalommal. Rengeteg sok élmény van, de ezek azok, amik leginkább megmaradtak.

-Miért döntöttél a  gyülekezetváltás mellett?

-Úgy gondolom, nemcsak emberi döntés volt. Amikor a piskoltiak megkerestek minket, akkor utána gondolkodási időt kértünk arra nézve, hogy ezt az Úr elé tudjuk vinni a családommal együtt. Kikértük az Isten útmutatását. Megkaptuk az igét, a Filippi 4,6-8 – at: „Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Továbbá, Atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dícséret, ezekről gondolkodjatok.”  Bennünk volt a kérdés, hogy helyes-e itt hagyni egy közösséget és elmenni egy újba, aminek láttuk a nehézségét és a nagyságát is. Isten kézen fogott bennünket, felbátorított, és akkor tudtuk azt, hogy menni kell. Azért érzem ezt nagyon áldottnak, mert úgy gondolom, hogy bármilyen kudarc, bármilyen nehézség is várjon rám, mégis tudom, hogy engem az Úr vitt oda. Ő akar ott látni. Általam akarja ezt a közösséget és gyülekezetet építeni, és szeretném is ezt megtenni minden erőmmel.

-Mi az, ami rád vár az új egyházközségben? Miket szeretnél megvalósítani?

-Emberi lelkek és emberi életek. Amikor ezt kimondom, érzem a hatalmas felelősséget, de érzem azt a mérhetetlen boldogságot és örömöt -mert valóban azt érzem-, hogy Isten egy másik ajándékot adott a piskolti gyülekezet által, akiket nagyon igyekszek majd szeretni. Csak pozitívumot tudok róluk mondani. A szeretetüket tudom kiemelni, ragaszkodásukat. Azt, hogy éhesek az élő Igére. Azt érzem, hogy az vár rám ebben az egyházközségben, amire rég vágytam. Az első és legfontosabb munka számomra: a lelki munka. Ez magába foglalja a gyermekekkel és idősekkel való foglalkozást, a beteglátogatást, a jegyesbeszélgetéseket, a családlátogatást, az egyszerű beszélgetéseket és a vasárnapi igehirdetéseket egyaránt. Azt szeretném, ha egy élő gyülekezet lenne a piskolti. Olyan, amelyik az Urat tudja dicsőíteni és magasztalni. Nem gondolkodok épületekben.  Azt gondolom, hogy az jön magától. Azt majd az Úr adni fogja, hogy kell-e vagy sem. Egyelőre abban gondolkodok, hogy egy feléledt és egy élő gyülekezet legyen Piskolton. Amit az Isten rám bízott, azt meg fogom tenni a legtöbb erővel és a legnagyobb szeretettel. Ezen a helyen azt érzem, hogy végre azt teszem, amit szeretek: a gyülekezetépítést.

Sebestyén Elek Előd