Bevallom, régóta készülök már Balla Árpád szolgatársamhoz és kedves családjához, hiszen olyan embereknek ismertem meg őket, akik nagyon igényesek a külső-belső környezetükre. Annak idején jelen voltam a lelkipásztor beiktatásán is, és már akkor látszott, hogy igyekszik megtalálni a közös hangot a szaniszlói emberekkel. Meghívásukat és időpont-egyeztetésünket követően családommal együtt indultunk el Mezőpetri irányában Szaniszlóra.

A településre érve mindenütt az utcákon munkálatok nyomai látszottak – utóbb megtudtam Árpádéktól, hogy éppen a földalatti csatornázási rendszer kialakítása zajlik. Az egykori zötyögős, gidres-gödrös utak helyett szép, sima aszfalton gurultunk fel a parókiához vezető oldalútra, ahol a járműből kiszállva máris megcsodálhattuk a kánikulás nyári nap fényében fürdő, szépen rendbetett templomot, parókiát és a lelkészcsalád által saját kezűleg kialakított kertet – persze, a régiót sújtó szárazság nyomai sajnos, itt is felfedezhetőek. Több helyen Árpádék sziklakerteket alakítottak ki, tujafákat ültettek, illetve különböző dekorelemekkel díszítették a parókiakertet. Később a tiszteletes asszony, Erika elárulta, hogy térkövezni is készülnek, mert a beton helyett az sokkal esztétikusabb.

Fogadásunkra az egész Balla család kijött, majd néhány mondatváltás után szívélyesen invitáltak be a parókia hűvös nappalijába. Amilyen szép és rendezett a külső, ugyanez látszott a parókia belső kialakításán és bútorzatán is. A Balla család egyébként szilágysági (perecsenyi) származású, így már érthető az is, hogy a szolgálat mellett hagymatermesztéssel és értékesítéssel is foglalkoznak, egyáltalán nem vetik meg a fizikai munkát sem ők, sem pedig gyermekeik (sőt, bennünket is meginvitáltak egy kis „hagymaszüretre”, amikor majd eljön az ideje). De a gyülekezeti életet is szépen, jó ritmusban igyekszenek vezetni, a vallás- és kátéórákat a tanév alatt rendszeresen megtartják, foglalkoznak az énekkarral is (melynek tagjai rendszeresen részt vesznek az egyházmegyei kórustalálkozókon). Ami külön érdekesség, hogy a nőszövetségi alkalmat vasárnap tartják. Ahogy elmondták, emiatt a vasárnapjuk „elég hosszúra nyúlik”, de egyáltalán nem bánják, mert így az igehirdetés mellett a „gyakorlati teológiával” is tudnak foglalkozni.

Egy órányi, a gyülekezetről és a családi életükről való beszélgetés után Árpáddal úgy döntöttünk, elindulunk a másik gyülekezetbe, Berébe is, ahova évek óta ő szolgál be. Útközben Árpád elmondta, hogy mióta itt vannak a gyülekezetben, mintegy nyolcszor nyertek és számoltak el pályázatot, amelyekből – jelentős önrésszel kiegészítve – sikerült folytatni a szaniszlói és berei közösségek templomainak és parókiáinak a rendbetételét, illetve a berei ravatalozó megépítését. Aztán tervei közt elmondta azt is, hogy nagyon szüksége lenne a szaniszlói közösségnek egy tágasabb gyülekezeti házra. Erre alkalmas volna a parókiával szemben található, egykor egyházi tulajdonban levő, de még jogilag nem visszaszolgáltatott kántori lakás. Használni használják már évek óta, de hivatalosan még nem kapták vissza, ugyanis Bukarest is rá kell bólintson a visszaszolgáltatásra – amire persze, szokás szerint várni kell, a bürokráciának köszönhetően.

Rövid megállót tartottunk Csomaközön, ahol a berei gyülekezethez tartozó öt református lélek lakik, s mely településen található az egyházmegye egyik legszebb „kistemploma”, a csomaközi románkori református templom. Nincsen tornya, a hívek haranglábat építettek elé, de vonalaira, építészeti jellegére nézve számomra az ákosi monumentális templom képe köszönt vissza kisebb formában. Árpád elmondta, hogy ketten tartják karban a kicsiny templomot és környékét, de az önkormányzat is besegít a külső rend fenntartásában. A kicsiny templom nagyjából a szintén műemlék kategóriába tartozó berei református templommal egy időben újult meg az egyházkerület egyik HURO-s pályázatának köszönhetően.  Gyakran járnak erre turisták, hiszen e két templom rajta van a „Középkori templomok útján”, legtöbbször az önkormányzat részéről fogadják őket, de van, hogy a turisták egyenesen a lelkészt keresik. Mindenesetre, aki erre jár, e két műemlék templom láttán rögtön megfogalmazódik benne az a gondolat, hogy itt bizony több mint egy évezredes magyar múltról és jelenlétről van szó, bármit is mondanak a történelemkönyvek.

Berébe érve szintén azt láttam, hogy mind a templom, mind a parókia és környéke igen rendezett állapotban van. Varga Sándor berei gondnok fogadott minket, aki, ha éppen nem a kertjében tesz-vesz, akkor a templom és parókia környékét szépíti. Találkozónk volt a presbitériummal, úgyhogy be is léptünk a parókiára a presbiterekkel együtt. Kiderült, hogy nagyon fájdalmas számukra évről évre tapasztalni a kis gyülekezet apadását (a csomaköziekkel együtt mintegy 55 lélek lakik ebben a gyülekezetben). Egyértelművé vált az utóbbi évek alatt, hogy az önálló lelkipásztori állás fenntarthatatlan, még akkor is, ha netán egy teljesen kezdő lelkipásztort kapnának. Egyhangúan kifejezték társulási szándékukat a szaniszlói gyülekezettel, s be kellett látnom, jelen helyzetben ez tűnik a legjobb megoldásnak önállóságuk megőrzésére és a gyülekezeti élet zavartalan folytatására. Társulási szándékukat papírra vetve, majd egy közös imádság után kezet fogtam mindegyikükkel: arcukon egyszerre láttam jelen a gyülekezet fogyása miatti mélységes szomorúságot és a felcsillanó reménységet, hiszen eleddig jól ment az együttműködés a beszolgáló lelkipásztorukkal – aki immár úgy néz ki, a társulásnak köszönhetően állandó lelkésze lehet ennek a közösségnek is, persze, abban az esetben, ha mindkét gyülekezet közgyűlése, illetve a felettes egyházi fórumok jóváhagyják.

Szaniszlóra visszatérve még egyszer körbejártuk a szép, impozáns, dombon álló templomot, majd családommal együtt – ezúttal a berei úton – hazaindultunk Nagykárolyba, Isten áldását kérve szóban és gondolatban is ezekre a kedves gyülekezetekre és a Balla családra.

                                                                                              Tolnay István esperes