Bevallom, jó néhány hónap eltelt azóta, mióta a legutóbbi szolgatársi-baráti látogatáson voltam az egyházmegye lelkipásztorainál, azonban ennek a mai látogatásnak a célját egy kissé szomorú apropó adta: Tatár János hadadnádasdi szolgatársamat nemrég mentő vitte be a szatmárnémeti kórházba, ahol – sajnos – a szívinfarktus egyik változatát állapították meg nála az orvosok. A kórházban nem akartam zavarni, így úgy döntöttem, a mai napomat szánom arra, hogy meglátogassam őt a hadadnádasdi református parókián.

Kerülő útról tértem be a tövisháti völgybe, ugyanis többen ajánlották a Sarmaság és Szilágykövesd felőli irányt a tövisháti utak rossz állapota miatt. Tény, hogy amikor ráfordultam a bogdándi-hadadi útvonalra, (még Bogdándon hagyján – mondanánk – de aztán) Bogdánd végétől el egészen Hadadnádasdig gyakorlatilag egy tört kővel hamarjában befedett, befejezetlen út vezetett el. Sokszor jártam régebben is errefelé, főleg, amikor a hadadi táborokba igyekeztünk a gyermekekkel és ifjakkal (még a régi szép időkben volt egy ifitábor Hadadnádasdon is), de még az a régi toldott-foldott aszfalt is jobb volt ennél. Na de nem azért ragadtam tollat, hogy a siralmas állapotú megyei utakról írjak – és különben is: kárpótolt a szép, festői tövisháti dombok és távoli erdők látványa.

Hadadnádasdra érve meglepődtem, amikor azt láttam, hogy élénk munka zajlik a falu utcáin. Igazából be sem akartak engedni a templom irányába tartó Kölcsey utcára – azt mondta a markológép kezelője, kerüljem meg őket a baloldali mellékutcán. Aztán látva, hogy idegen vagyok, s hallva azt, hogy mi az úti célom, pár rutinos mozdulattal arrébb ment, így elfértem mellette. Néhány száz méter megtétele után megálltam a falu „főterén”. Mind a domboldali nagyiskola, mind az utcára nyíló kisiskola udvarából jóleső gyermekzsivaj fogadott, de rögtön lekötötte figyelmem a lelkészi lak szépsége, eleganciája – olyannyira, hogy mielőtt beléptem volna szolgatársamat köszönteni, előtte egy-két fotót elkattintottam az épületről és az udvarán található első világháborús emlékműről. Aztán az udvarra belépve példás rend és rendezettség fogadott. Ismét kézbe vettem hát a telefont – nem tudtam ellenállni a szép udvar látványának, hamar kattintottam ismét pár fotót, arra gondolva, hogy egy ilyen lelkészi lakra bizony egy urbánusabb közegben élő gyülekezet is büszke lehet.

Tatár János szolgatársam szívélyesen nyitott ajtót, már várt, tudta, hogy érkezem. Egyedül fogadott: hitvese, Ágnes szolgálatban, a gyermekei, Örs és Hanna pedig az iskolában. Egy kávé (illetve gyógytea) fogyasztása mellett elegyedtünk beszédbe. Ahogy elbeszélte kórházba kerülésének körülményeit, szemében ott volt a gondviselő Isten iránti hála, hiszen – mint mondta – lehet, nagyobb baj is történhetett volna, ha nem indulnak el ők is a mentő elé. Néhány nap után azonban kiengedték szerető családja és gyülekezete örömére, most már sokkal jobban van. Húsz éve szolgál Hadadnádasdon, úgy érzi, megtalálta helyét a gyülekezetben, jól tud kommunikálni a gyülekezet tagjaival, akik mindig mindenben segítőkészek voltak, akármiről is van szó. Örömmel újságolta, hogy a település elindult a fejlődés útján – a jelenleg zajló munkálatok is tulajdonképpen az utcai kanalizálás kialakítását szolgálják. Jómagam is láttam, hogy mindkét iskola jó, felújított állapotban van, de megépült az új községi ravatalozó is – ezzel kapcsolatban János elmondta, hogy a falu temetője nem egyházi tulajdonú, hanem köztemető.

Aztán rátértünk a templom állapotára. Ez volt az egyik első olyan templom az egyházmegyében – tudtommal – ahol sikerült megoldani (mégpedig jól) a (központi) fűtést. Emlékszem, régebb egy téli estén, imahéten jártam itt igét hirdetni, akkor is olyan „jó idő” volt a templomban, hogy igencsak lekívánkozott rólam a télikabát. János elmondta, hogy bár nincsenek sem beázási, sem egyéb jellegű, a templom állagát veszélyeztető gondok, a presbitériummal úgy döntöttek, hamarosan nekifognak a hadadi istenháza restaurálásának, mégpedig műemlékvédő szakértők és tervezőmérnökök bevonásával. Ez igen örvendetes hír – mondtam neki, és természetesen egyházmegyénk támogatásáról biztosítottam ebben a megvalósításban. Aztán sebtiben meg is néztük a templomot kívülről, erről tanúskodik újabb két fotóm. Bár a fal nem hófehér viszont repedések sem látszanak rajta, ami azt jelenti, megépítése óta stabilan áll a helyén az épület. Megcsodáltam a templomsüveget is, s elgondolkoztam azon, hogy micsoda ácsmesteri szakértelem kellett ahhoz, hogy ezeket a kisebb-nagyobb kupolás elemeket a bádog alatt fából elkészítsék, megformázzák. Ezt el is mondtam Jánosnak, aki válaszul azt felelte: a környék templomai tornyainak építését a vidék urai, a Wesselényi grófok támogatták. Nos, ami azt illeti, adtak a minőségi művészi munkára, az biztos!

A templom helyzetének átbeszélése után rákérdeztem: mi jelenti a legnagyobb problémát szerinte a gyülekezetben? Válaszában János elmondta, hogy egyrészt kevés a gyermek, másrészt pedig jó néhány családfő dolgozik kint külföldön. A falu lakossága – csakúgy, mint általában mindenhol az erdélyi és partiumi magyarok száma – egyre apad, nemsoká kevesebb, mint 400 lélek lesz Nádasdon is. Ettől függetlenül mind a lelkész, mind a gyülekezet megtesznek mindent, ami megtehető annak érdekében, hogy továbbra is egy élő, templombajáró gyülekezet legyen Hadadnádasdon is.

Búcsúzás közben lencsevégre kaptam a falu „főterén” látható útkereszteződést is. Érdekesnek találtam, hogy a villanyoszlopok és a transzformátor doboz köré egy kis háromszög alakú szigetet, sziklakertet alakítottak ki az emberek. János, akit egyébként mindannyian jókedélyű, vicces embernek ismerünk, nevetve jegyezte meg: „látod, Hadadnádasdon még körforgalom is van… igaz, háromszög alakú, de mégiscsak van!” „Kedves János, köszönöm a szíves fogadtatást – mondtam búcsúzóul – maradj mindig ilyen jókedvű, és akkor nagy baj nem lesz!” S miközben lassan elmaradtak mellőlem a nádasdi házak, arra gondoltam, ez egy jó falu, jó emberekkel, ahol érdemes lelkipásztornak lenni és szolgálni az Úr Istent és itt élő református magyar népét…

Tolnay István esperes