Ha számba vesszük mindazokat a lelki-erkölcsi károkat (anyagiakról most ne is essen szó), amit a COVID-19 járvány okozott a világnak s ezen belül a történelmi egyházaknak, azonnal megállapítható, hogy számos más programmal és rendezvénnyel együtt a Nagykárolyi Református Egyházmegyében eleddig megszokott, évtizedes múltra visszatekintő gyermek- és ifjúsági táborok elmaradása az egyik legszámottevőbb veszteségünk. A járvány végével robbanásszerűen jelentkezett az igény a gyermekeink-ifjaink részéről: mikor lesz újra tábor? Nos, ha nem is a táborozás helyettes szándékával, de tény, hogy a nagyszámú jelentkező gyereksereg miatt gondolkozott és cselekedett egy szívvel-lélekkel s egy akarattal a tövisháti tájegység református lelkipásztorainak és gyülekezeteinek közössége.

Hadd kezdjem beszámolómat ezúttal rendhagyó módon egy személyes vallomással: Hadadra mindig szívesen és nosztalgikus érzésekkel térek vissza, mivel életem egyik meghatározó élményét ott adta nekem a Mindenható Isten – egy olyan találkozást, ami aztán fordulópontot jelentett számomra. Amikor a bibliahét szervezői meghívtak arra, hogy látogassak ki a közösen (az öt tövisháti gyülekezet: Bogdánd, Hadad, Hadadnádasd, Lele és Szilágyszér) által megszervezett bibliahétnek a zárónapjára, természetesen igent mondtam. Sőt, családommal együtt vállaltuk, hogy a Tövishát-völgyi „úttalan utakon” zötykölődve, de annál nagyobb jókedvvel vegyünk részt a záróeseményen.

Tőtös Beáta hadadi lelkész előre szólt, hogy a hadadi Wesselényi-kastély udvarában található kultúrházba menjünk, hiszen a naponta több mint 200 gyermek nem fért volna el a Degenfeld-központban, ahol régebben az egyházmegyei táborainkat is tartottuk. A kastély udvarába fordulva már kihallatszott a gyerekzsivaj: éppen a napi történet kikérdezése zajlott. Ahogy beléptünk, a gyermeksereg egy hangos, de udvarias „békesség Istentől” köszöntéssel fogadott, majd elénekeltek két dalt. A színpadon egy héttagú, gitárokon és egy billentyűs hangszeren játszó, rögtönzött gyerekzenekar vezette a dicsőítést a szólóénekessel együtt – a többi gyermek pedig lelkesen énekelte és egy ügyes kislány vezetésével el is mutogatta az aznapi dalokat. A hangkeverőnél és a kivetítőnél Zsákai Norbert bogdándi szolgatársunk ügyeskedett és tette a dolgát lelkesen. Szerettem volna, ha nagyon sok ember látja és hallja azt, amit én is: a vidám, lelkesen énekelő gyermekarcokat.

Az éneklést követő kézműveskedés után a népes közösség felkerekedett, hogy vacsorára és tábortűzre induljon a Degenfeld-kastély udvarába. Jómagam előrementem, hogy segítsek a személyzetnek, ha szükséges. Mire kivittük az udvarra az asztalokat, már ott is volt a mintegy 230 gyermek, a segítők és a táborvezető lelkipásztorok. Imádság után a gyereksereg nekiveselkedett a finom szendvicseknek és a desszertnek. Mint megtudtam, mindegyik gyülekezet maga gondoskodott a gyermekek szállításáról, viszont az ellátást teljes egészében bevállalták a gyülekezetek egy-egy napra (gyakorlatilag egy nap egy gyülekezet), ami szintén az összefogás szép példája. Mikor befejeztük, a teljes sereg, kiegészülve az érdeklődő szülőkkel, levonult a futballpályára, ahol a Tatár János és segítői által összerakott farakás már csak a „szikrára” várt. A tűz mellett állva jutott eszembe, hogy milyenek is voltak a régi hadadi gyermek-és ifjúsági táborok, s most megint itt vagyunk, és körülbelül annyian álljuk körbe a tábortüzet, mint egykor a bibliai Gedeon bíra, vagy a mondabeli Leonidas spártai király serege, a hős „300”.

Csűrös Róbert, aki – mint észrevettem – a tábor egyik kommunikátora, műsorvezetője is volt – felkért, hogy ragadjam magamhoz a mikrofont, és köszöntsem a gyermekeket az egyházmegye nevében, így hát meg is köszöntem mindenkinek, akinek része volt mindennek a megszervezésében és lebonyolításában (Robi egyébként azt is elmondta, hogy a lelkipásztorok és segítők hogyan és mit egyeztettek előzőleg a munkamegosztás során). De nemcsak én voltam, aki ezt tettem: jó néhány szülő is odajött a lelkipásztorokhoz, hogy köszönetet mondjon gyermekei élményeiért, a szervezésért és a rengeteg háttérmunkáért. És szerintem ennél több nem is kell, hisz bár a lelkipásztor mindent Isten dicsőségére tesz, azért jólesik neki is azt látni-hallani, hogy munkájára, szolgálatára érkezik adott esetben nemcsak kritika, hanem pozitív, megerősítő visszajelzés is. 

Késő este volt, a nap már rég lenyugodott, mire visszaindultunk Hadadról Nagykárolyba, s a tövisháti sötétbe merülő tájat elhagyva Isten iránti hálaadással emlékeztem vissza a mai nap élményei után arra, hogy milyen jók is voltak azok a régi hadadi táborok…

                                                           Tolnay István esperes