Bevallom töredelmesen, hogy számtalan alkalommal voltam már átutazóban Érszakácsin keresztül. Persze, azért előzőleg jártam már a gyülekezetben, s bár késő délután, szinte este tudtam csak elindulni Szakácsiba, a lassan nyugovóra készülő nap fényénél azért azt is örömmel állapítottam meg, hogy Tasnád felől mindkét sávon felújítják az utat és új aszfaltot öntenek az eddig folyamatosan csak romló régi útköpeny helyett. Érszakácsi félig dombon, félig völgyben pihenő, hangulatos kis község, s a mellette fekvő erdőrengeteg nagyon sok környékbeli embernek is kedvelt kirándulóhelye, ráadásul a falu közepén jóízű ártézi víz csobog. A nyári hőségben utazó, fáradt turista itt mindig megállhat egy kicsit felfrissülni, szomját csillapítani. S a hűs kútvíz kortyolgatása közben önkéntelenül rátéved az utazó szeme a szembeni dombon fekvő, egykori Braunecker-kastélyra (ma önkormányzati hivatal), az előtte megszépült környezetre, illetve a falu legnépesebb közösségének, a református gyülekezetnek a műemlék templomára.

Látogatásom apropóját lényegében pont a templom helyzete adta, ugyanis egyházkerületünk közbenjárásának köszönhetően többek között ide is érkezett a Magyar Kormánytól egy nagyobb összegű támogatás a templom külső felújítására. Aprócska, ám aggodalomra okot adó porszem került a gépezetbe, ugyanis néhány dokumentum késett, ezért nem tudtak még hozzáfogni a munkához. Fülöp János lelkipásztor többször is aggodalmának adott hangot, hiszen az értékes idő telik, s manapság nem könnyű olyan építőcéget találni, amely azonnal hozzá is kezdene a munkához – hiába, ezek szerint az országban akad építenivaló éppen elég…

Alig kattintottam néhány képet a templomról és az impozáns parókiáról, már jött is fogadásomra János bátyám mosolyogva. Mint mondta, örömének oka az, hogy időközben megoldódni látszanak a „papírgondok” s immáron hozzá is lehetne fogni a külső vakolat leveréséhez. Kedélyesen invitált be a parókiára, ahol szerető hitvese, Zsófia asszony is fogadott.

Hamar beszédbe elegyedtünk. János és Zsófia 11 éve szolgálják Istent s az ő érszakácsi gyülekezetét. János bátyám nyugdíjazás előtt áll, hiszen már 40 éve hirdeti Isten igéjét. Előzőleg megfordult Désházán, majd Érsemjénben, illetve pár évig tanított a Partiumi Keresztyén Egyetemen is. Meglepődtem, hogy az esetleges problémák emlegetése helyett milyen szeretettel beszélnek a gyülekezetről. Elmondta, hogy az első pillanattól kezdve jól, békességben és nyugalomban érezték magukat az egyébként általában békés, tisztelettudó szakácsi emberek között. Amúgy sem ő, sem pedig hitvese sosem unatkoztak, mindig keresték, hogy mit lehetne tenni a megszokott dolgok mellett. Érszakácsiban elődje és a gyülekezet közös munkálkodásának köszönhetően már eleve szépen felújított templombelső fogadta, így hát nekiláttak a torony és a bádogtető rendbetételének, tervezve természetesen a templom külső felújítását is. De ugyanígy gondjuk volt a nagy- és kisparókia és az imaterem felújítására is. Aztán, az önkormányzattal összefogva ravatalozót is építettek a temetőbe. Aztán Zsófia asszony vette át a szót, vidám hangon magyarázta, hogy bizony akad itt minden hétre valami tennivaló: a vasárnapi érszakácsi és szekeresi igehirdetések, a gyermek- és ifjúsági missziós munka, a nőszövetség… s persze az alkalmi szolgálatok. Ő maga kántori szolgálatot végez most is a gyülekezetben, nyugdíjazása előtt angolt és magyart tanított a helybeli iskolában. A gyülekezet gyermekeinek tanítását az egyház közösségében is szívügyének tekinti, s mint mondja, a vakációs bibliaheteknek itt különösen nagy sikere van.

Amikor mégis arról faggattam őket, hogy van-e valami (s ha igen, mi az), ami beárnyékolja a gyülekezet mindennapjait, illetve jövőképét. Végül is János bátyám ugyanazt hozta fel, amit szinte minden gyülekezetben, ahol már jártam, hallottam már: nagyon sok fiatal dolgozik külföldön, a család egy része itthon, de van, aki már hozzátartozóit is kivitte magával. A másik szomorú tény az, hogy a COVID-időszak miatt megszűnt a kis női énekkar, s ezt most igen nehéz újraindítani.

A késő estébe nyúló beszélgetés után végül felálltam az asztaltól és elbúcsúztam tőlük. Miközben lassan magam mögött hagytam a szakácsi völgyet, arra gondoltam, milyen nagy isteni kegyelem és ajándék az, hogy egy „már tapasztalt”, nyugdíj előtt álló lelkipásztor és felesége ilyen „fiatalos” lendülettel tud és akar most is munkálkodni – többek között azon is, hogy a gyülekezet 1760-ban épült műemlék temploma véglegesen megszépüljön s az utód majd úgy vegye át a templomot, hogy onnantól kezdve már csak arra kelljen törekedni, hogy továbbra is élő gyülekezet töltse be az érszakácsi istenházát.

Tolnay István esperes