“Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az ÚR, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt és hogyan ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.” (Luk. 24,34-35)

Minden bibliaolvasó embernek ismerős az emmausi tanítványok története. Jézus két olyan tanítványáról szól, akik a tágabb tanítványi körhöz tartoztak. A Jézus megfeszítése utáni napon a zsidó törvények értelmében ők is részt vesznek a páska ünnepén, amely sok mindenben különbözött az ez előtti és az ezt követő páskától. Egy héttel a páska ünnepe előtt már a környező tartományokból összesereglett sokaság még királyként ünnepelte Jézust, aminek akár szemtanúi is lehettek. De a nagy ünneplés nem tart sokáig, mert az ünnepelt Mestert elfogták, a nép vezetői az ünnep előtti napon keresztre feszítették és meghalt. Vége az ünnepnek és öröm helyett lehorgasztott fővel igyekeznek haza, mert semmi nem úgy történt, ahogy ők ezt előre eltervezték és elgondolták. De nem az ünnep szépségéről társalognak a haza vezető úton, hanem azon, hogy milyen kiábrándító is volt rájuk nézve az ünnep. Ők azt hitték, hogy eljött az idő és Jézus elfoglalja megérdemelt királyi trónját és minden megváltozik egy csapásra. Csodára vártak, de helyette pusztulás ül mindenen. Valami hasonló hangulat lengi be sok mai keresztyén életét is így húsvét táján, az ünnepi várakozás idején. Különös csodában reménykednek, hogy csak úgy egy csapásra minden megváltozik életükben anélkül, hogy a változásért valamit is tennének. A két tanítvány arról beszélget, hogy Jézus milyen nagy csalódást okozott nékik, pedig ők azt remélték, hogy Ő fogja megváltani Izráelt, az, aki próféta volt szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt. És amint így tanakodnak, miközben az elhagyatottság érzése kavarog lelkükben, amikor senki emberfia nem segíthet bajukon, akkor szegődik melléjük Jézus. Nem fedi fel magát előttük, mellettük megy, de mégis rejtettségben maradva társalog velük, mert látásukat valami akadályozta és nem ismerték fel őt. Olyan jó lenne érteni, hogy mi okozza sokszor ezt a vakságot vagy homályos látást, amiben mi is számtalanszor szenvedünk. Tudjuk, hogy Jézus ott van mellettünk: „velem vándorol utamon Jézus, gond és félelem el nem ér” énekeljük dacolva mindennel és mindenkivel, de a félelem és kétség erőt vesz rajtunk és megvakít. A tanítványok is látják és hallják a kérdését a hozzájuk szegődőnek, de nem tudják ki az. Jézus nem fedi fel magát előttük, hanem kérdést intéz feléjük: Miről beszélgettek egymással útközben? Mintha azt kérdezné a húsvétot ünneplő keresztyéntől: Mire keresed a választ? Hol tartasz a feltámadás hitében? Hiszed-e, hogy Jézus az első zsenge a feltámadottak között? Az ő feltámadása a te feltámadásodnak is a biztosítéka?

Nem azért szegődik melléjük, hogy egy jót társalogjanak hanem, hogy hitre segítse a hitevesztett tanítványokat. A gyásztól megtört és hitét vesztett tanítványok reakciója emberileg természetes. Jézus halálával minden eddigi álmuk szertefoszlott, a múlt szépsége, a Jézussal átélt sok- sok emlék köddé vált azzal, hogy a főpapok és a főemberek harmadnapja halálra ítélték és megfeszíttették. Az sem vigasztalja őket, hogy némely asszonyok híradása szerint már nincs a sírban, ahová helyezték, akik angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. Van már valami, amibe bele lehet fogódzni, de ki látott már olyat, hogy valaki feltámadt, s ha úgy is lenne, csak akkor hisznek, ha ők maguk saját szemükkel győződnek meg erről. Eljött az alkalmas pillanat, amikor Jézus felfedi magát. Nem bemutatkozik nekik, hogy Én vagyok, hanem hitet ébreszt. A hit hallásból van és a hallás Isten ajándéka, ezzel az ajándékkal lepi meg Jézus az övéit. Igét hirdet, prédikál, végigmagyarázza mindazt, amit az atyák az írásokban róla írtak, szenvedéséről és megdicsőülésének a módjáról.

Olyan hamar telnek a percek, hogy már ott is találják magukat otthonuk előtt, de a titokzatos útitárs tovább akar menni, ám rábeszélik, hogy legyen hajlékuk vendége. A zaklatott szívű barátok lelkében oszlik a kétség, hogy valamit ők biztosan nem tudtak és nem értettek jól. Az asztalhoz invitált idegen, a csodálatos vendég nem csak tudatlanságukban és hitetlenségük tompításában lesz társuk, hanem asztalközösséget is vállal velük. A kenyér megtörésével oszlik az elme gyászos tompasága, lehullik a hitetlenség okozta vakság és felismerik, hogy Ő az. A halottnak hitt Jézus ott van velük, kész a megváltás, feltámadott, és aki hisz annak szomorúsága örömre fordul. Akik azonban látták és hallották Jézust, nem tehetik, hogy ne adják tovább az örömüzenetet. Vissza is térnek még az éj leple alatt Jeruzsálembe, hogy elmondják a feltámadottal való találkozásuk körülményeit és megerősítsék, hogy valóban feltámadott. Ugyanígy jelenik meg ma is a feltámadott ott, ahol félelem, csüggedés és hitetlenség uralkodik, hogy az istentiszteleten az igehirdetést hallgatók hitre jussanak és lássák a feltámadottat. Ott van az úrvacsorában, vállalja velünk a közösséget és elküld bennünket a világba, hogy hirdessük feltámadásának örömüzenetét.

A Nagybányai-, Nagykárolyi- és Szatmári

Református Egyházmegye nevében

Gellén Sándor

nagybányai esperes,

avasújvárosi lelkipásztor

Forrás: refszatmar.eu