Életünk során többször is át kell élnünk a veszteség érzését.  Elveszíthetünk valakit vagy valamit, akinek vagy aminek a hiányát nagyon nehezen dolgozzuk fel. A legfájdalmasabb, amikor egy számunkra kedves személyt veszítünk el. A gyász lelki feldolgozásáról szóló kérdésekre Várna Gyöngyvér pszichológusnő válaszolt.

Milyen szakaszai vannak a gyásznak?

A gyászt a veszteség által kiváltott reakcióként definiálja a lélektan. Veszteséget pedig minden olyan dolognak az eltűnése/megszűnése jelent, ami fizikailag vagy érzelmileg fontos volt. Veszteség lehet például egy párkapcsolat megszakadása, betegség, munkahely elvesztése, önbecsülés-, bizalomvesztés stb. Mégis veszteség említésekor általában a hozzátartozók elvesztését értjük: szülő, testvér, házastárs, magzat, gyermek, barát. A veszteségek által kiváltott gyász folyamata azonban nagyon hasonló. A lélektan több szakaszelmélettel is megkísérelte leírni a gyász folyamatát. Ezek közül talán legismertebb Elisabeth Kübler-Ross szakaszelmélete. Ő az elutasítás, a düh, az alkudozás, a depresszió és a belenyugvás öt fázisát írta le. Fontos tudnunk, hogy minden gyász és minden gyászoló egyedi, minden veszteség esetében különböző érzelmek, reakciók váltódnak ki a gyász különböző szakaszaiban.

Könnyebben feltudja-e dolgozni a gyászt egy hívő ember mint egy hitetlen? Vagy ennek nincs meghatározó szerepe?

Találtam egy összefoglaló áttekintést a témával kapcsolatban. Az áttekintés 32 kifejezetten ebben a témában történt kutatást vizsgál. Eredményként a következőkkel zárul: a kutatások kilencvennégy százaléka talált valamilyen szintű pozitív hatást a vallásos/spirituális hitnek a gyászra. A „valamilyen szintű” kifejezést szándékosan emeltem ki, hiszen a téma által kutatott fogalmak, bonyolultságuk és jellegűk miatt, mennyiségi változókkal való pontos leírása nehéz, ha nem lehetetlen feladat. Viszont, mi hívő emberek, talán saját tapasztalatunkból elmondhatjuk, hogy elveszített szerettünk élete és halála, vallás és a hit összefüggésében más értelmet nyer. Megnyugtat a tudat, hogy jó helyen, biztonságban tudhatjuk őt halála után is, és hogy együtt lehetünk majd újra saját halálunk után.  Továbbá az is, hogy gyászunkkal megértésre találunk gyülekezetünk közösségében.

Vannak, akik rendszeresen látogatják a sírokat, míg vannak, akik csak ritkábban. Mivel magyarázható ez? Vannak, akik a rendszeres sírlátogatás során könnyebben fel tudják dolgozni az elválást, míg másoknak sebeket szakít ez fel?

A gyász szakaszainak sajátosságaival magyarázva, talán az a gyászoló, akiben szerettének sírja még intenzív érzelmeket vált ki, még nem jutott el az ötödik szakaszba, az elfogadás szakaszába. Itt a hirtelen változó, intenzív érzelmek lecsillapodnak és a veszteség már nem köti le a gyászoló minden pillanatát, képes elfogadni az elválást.

Mi segíthet a gyászunk feldolgozásában? Fel lehet-e egyáltalán dolgozni?

A kérdés első felére válaszolva, minden gyász és minden gyászoló egyedi, mindenkinek más-más megoldás segíthet. Általánosan elfogadott tanácsok azonban, hogy keressünk társas támogatást, merjük megélni/kifejezni a gyászunkat. Ez nem könnyű, hiszen érzelmek hullámvasútján érezhetjük sokszor magunkat. Tervezzük meg előre a nehéz napokat  (pl. karácsony, évfordulók), és nagyon fontos, hogy a gyász időszakában is vigyázzunk önmagunkra. Ha azonban a negatív érzelmek állandósulnak, vagy az idő múlásával rosszabbra fordul a gyász folyamata, esetleg úgy érezné a gyászoló, hogy az életet nem érdemes élni, keressünk fel szakembert.

A kérdés második felére, hogy fel lehet-e egyáltalán dolgozni a gyászt egy hasonlattal felelnék: a gyász olyan, mint a lélegzetvétel. Beszívjuk a levegőt, közben az oxigén ott marad a szervezetünkben, felhasználódik/ integrálódik. Majd végül kifújjuk a levegőt, elengedjük. Fontos mozzanat az oxigén integrálása, ami talán észrevétlenül, de megtörténik.  A gyász feldolgozása valójában azt jelenti, hogy a gyászoló érzéseiben és emlékeiben az elhunyttal kapcsolatos múlt integráltan, saját személyisége részeként él tovább, úgy hogy emellett képes a megfelelő életvitelre, mindez nem zárja ki az emlékezést, sőt, éppen az emlékek integrálását jelenti. Ez egy természetes folyamat, olyan, mint amikor a szervezetünk integrálja az oxigént.

Sebestyén Elek Előd