A kórházlelkészi szolgálat csendes, mégis mélyen emberi támogatást nyújt azoknak, akik testi-lelki nehézségekkel küzdenek. Az alábbi interjúban Bencze-Kádár Orsolya lelkésznő osztja meg tapasztalatait a nagykárolyi és tasnádi kórházakban végzett munkájáról, a betegekhez fűződő kapcsolatáról, valamint a gyermekekkel és felnőttekkel való lelkigondozásról. A beszélgetésből az is kiderül, milyen fontos szerepe van az együttműködésnek a lelkész, a betegek és az egészségügyi dolgozók között.

– Mikortól és melyik kórházakban végzed a szolgálatodat?

– 2025 januárjától kezdtem el a kórházlelkészi szolgálatot. A gyermeknevelési szabadságról visszatérve helyezkedtem el ebben a szolgálati körben. A nagykárolyi és a tasnádi kórházakban látogatom a betegeket.

– Mely napokon találkozhatnak veled a betegek ezekben az egészségügyi intézményekben?

– Az elmúlt időszakban csütörtökönként jártam Tasnádra. Mostanra azonban ez változóvá vált, mivel a tasnádi kórházban lehetőségem van előzetesen egyeztetni arról, hogy van-e református beteg. Ha például a hét elején vannak ott betegek, akkor inkább a hét elején látogatok el hozzájuk. Ilyenkor a felnőtt betegeket keresem fel a belgyógyászaton, illetve foglalkozást tartok a gyerekeknek. Nagy örömmel tölt el, hogy ebben az intézményben fontosnak tartják a lelkészi jelenlétet és azt a szemléletet, hogy a test is könnyebben gyógyul, ha közben a lelket is ápoljuk. A hét többi napján a nagykárolyi kórházba járok. Ott igyekszem úgy beosztani az időmet, hogy minden osztályra eljussak, de ez változó. Az időkeretek és más korlátok határozzák meg, hogy egy-egy héten mennyi részleget tudok felkeresni.

– Hogyan képzeljük el a kórházi szolgálatot?

– A kórházlelkészi szolgálatnak nálunk, Romániában, még nincs olyan kialakult rendszere, mint Magyarországon. Debrecenben – mivel a férjemmel együtt ott végeztük az egyetemet – az volt a tapasztalatunk, hogy a kórházlelkésznek saját irodája volt, ahol a betegek felkereshették őt. Minden nap meghatározott program szerint dolgozott, ugyanabban az irodában volt elérhető. Természetesen ő is járt a betegszobákba, de a lelkigondozói beszélgetésekre külön is volt lehetőség. Emellett a kórházban volt kápolna vagy imaszoba, ahol meghatározott rend szerint tartott istentiszteleteket. Ez egy jól bejáratott rendszer szerint működött. Nálunk jelenleg nincs erre lehetőség, így én úgy végzem a szolgálatot, hogy korteremről korteremre járok. Bemutatkozom, elmondom, hogy ki vagyok, és elsősorban a református betegeket keresem, de természetesen, ha más felekezetű beteg is szeretne beszélgetni, imádkozni, igét hallgatni vagy olvasni, velük is szívesen foglalkozom.

A szolgálat tehát úgy zajlik, hogy egy adott osztályon elindulva végigjárom a szobákat. Az, hogy egy nap hány betegszobába vagy osztályra jutok el, attól függ, hány beteg van bent, és milyen mélységű beszélgetések alakulnak ki. Van, hogy sok szobát meg tudok látogatni két óra alatt. Máskor egy-egy beszélgetés akár másfél óráig is tarthat, ha a beteg sok mindent szeretne megosztani. Ilyenkor mélyebb beszélgetések alakulnak ki, amelyekre igyekszem időt biztosítani. Fontosnak tartom, hogy ne csak rövid, futó látogatások legyenek ezek, hanem valódi lehetőséget teremtsenek a mélyebb lelki beszélgetésekre is. A betegek ne azt érezzék, hogy csak „átvonul” a lelkész, hanem hogy valódi odafigyelést és törődést kapnak.

– Milyen élményekben volt részed eddig a szolgálat során?

– A betegek részéről többnyire pozitív a fogadtatás. Örülnek annak, hogy valakivel beszélgethetnek, hiszen a kórházi dolgozóknak sokszor nincs idejük hosszabb beszélgetésekre a feladataik mellett. Talán ebben egy kicsit segíthetem is az ő munkájukat.

Voltak olyan tapasztalataim is, hogy eleinte bizalmatlanságot éreztem. Volt, aki a beszélgetés végén őszintén elmondta, hogy először azt hitte, téríteni jöttem. Nem értette pontosan, mi ez a szolgálat, és miért keresem őt. Ez a bizalmatlanság abból is fakadhat, hogy az emberek egyre inkább elidegenednek egymástól. Furcsának hat, ha valaki csak úgy megkeres és őszintén érdeklődik a hogyléted felől. De ezek a kezdeti fenntartások általában feloldódnak a beszélgetés során.

Az egészségügyi dolgozók részéről vegyes a fogadtatás. A legtöbben pozitívan állnak hozzá, érzik, hogy szükség van erre a szolgálatra. Az, hogy mennyire tudnak ebben segíteni, változó. Nehézséget jelent számomra, hogy csak a látogatási időben van lehetőségem a betegekhez bemenni. Ez sokszor nehezíti a nyugodt beszélgetéseket, mert ha közben hozzátartozók érkeznek a szobába, a beszélgetés félbeszakad, és nem tud tovább mélyülni. Ez egyértelműen akadályozó tényező.

– Milyen a gyermekekkel való foglalkozás?

– A gyermekekkel való foglalkozás természetesen másként zajlik, mint a felnőttekkel. Nem korteremről korteremre haladok, hanem egy közös, interaktív foglalkozást tartok nekik. Egy bibliai történetet próbálok játékosan, élményszerűen feldolgozni, színezőkkel, játékokkal kiegészítve, hogy a gyerekek számára élvezetes legyen. Ez mindenképpen pozitív élmény.

A gyermekekkel való szolgálat egyébként is közel áll hozzám, különösen kedves a szívemnek. A felnőtt betegekkel való beszélgetések nagyon gyakran lelkileg megterhelőek, mert igyekszem teljes szívvel, átérzéssel jelen lenni, különösen, ha mély, személyes történeteket osztanak meg. De bármennyire igénybe veszi is a lelkemet, mégis minden alkalom után azt érzem, hogy ez egyben fel is tölt. Nagyon megtisztelő számomra az a bizalom, amellyel sokan megajándékoznak, akár pozitív, akár negatív életeseményeiket is osszák meg a betegek. Ha egy beteg a beszélgetés végén elmondja, hogy megnyugvást talált az imádságban, vagy hogy az ige által erőt kapott a kórházi időszakhoz, az számomra is erőforrást jelent. Remélem, hogy ezzel a szolgálattal nemcsak az adott időszakban tudok segíteni, hanem hosszabb távon is erőt és vigaszt nyújthatok.

– Köszönöm a beszélgetést. Áldást kívánok ezekre a szolgálatokra!

Sebestyén Elek Előd

A lelkésznő számára nagy segítség lenne, ha a lelkipásztorok jeleznék, ha valamelyik hívük kórházba kerül. A betegek vagy hozzátartozóik is kereshetik őt közvetlenül a 0746326696-os telefonszámon. Emellett a kórházi dolgozók is bizalommal szólhatnak, ha úgy látják, hogy egy betegnek lelki támogatásra van szüksége.