Magyarcsaholy nem egy nagy falu. Az emberek közvetlenek egymáshoz és mind ismerik a másikat. Érdeklődnek egymás sorsa iránt és békésen élik a mindennapjaikat. Senki sem feltételezné azt, hogy valaki a magyarcsaholyiak közül részt vegyen bármilyen forradalomban is. Pedig igen. Innen származik Sztáray Zoltán író, közgazdász, szerkesztő, a Recski Szövetség alapítója. Ő is részt vett az ’56-os budapesti forradalomban. 1956-ban alapító tagja volt az Értelmiségi Forradalmi Bizottságnak, részt vett a forradalmat kirobbantó tüntetésen a Petőfi szobor előtt és közreműködött Sztálin szobrának ledöntésében is. Életéről fia, Sztáray Mihály röviden így vall:

„Azt hiszem, hogy ritka tartalmas életpályát futott be. Ösztöndíjasként közgazdasági egyetemi végzettséget szerzett. Már fiatalon az Országos Árhivatal osztályvezetője lett, s a bányákat felügyelte. Egy ismert svájci gyógyszergyártó cég kérésére hivatalos levélben írta meg, hogy hány bányász-gyerek szorulna vitaminra, amit meg is kaptak a helvétek, apám vesztére …
Már ez is elegendő volt arra, hogy internálták. Tartalmas, szép éveket tölthetett el a Mátra kies lankáin, a hírhedt recski kényszermunkatáborban. Az akkori rendszer cinizmusát mutatja, hogy később – a szabadulása után – az ország érdekeit sértő kémkedés miatt pontosan 5 évre ítélték el, éppen annyira, amennyi időre – minden „papír” nélkül – internálták.
Kiszabadulása után részt vett az 1956-os forradalomban, s Párizsban az Emigráns Kormány, a brüsszeli Nagy Imre Intézet, s a New York-i Kossuth Alapítvány munkájában.
Egész életét ennek megmutatására szentelte, s több könyvet írt az addig itthon teljesen ismeretlen recski kényszermunkatáborról. Sokat tett az ártatlanul meghurcoltakért, pl. Kéri Kálmánért, Faludy Györgyért és a többiekért. A táborról szóló Csákánykő című könyve ma már középiskolai tananyag, nagyon büszke lenne erre apám. Magyarságát büszkén megőrizte, gyönyörű fekete puli kutyája volt, kaliforniai és később az oregoni kertjében magyar vetőmagokból nevelt zöldségeket és fákat. Amúgy amikor 38 év után viszontláthattam őt  San Bernardinoban, számomra éppen olyan volt, mint amikor elbúcsúztunk.
A vele való találkozások, beszélgetések alapvetően megváltoztatták az életemet, a szemléletmódomat. Bár igazából csak egyszer beszélhettem „vele” őszintén, amikor néhány éve, október 21-én a Kálvin téri református templomban a hamvait elbúcsúztattuk, s elmondhattam, amit régen szerettem volna… Azóta szülőhelyén, az erdélyi Magyarcsaholyban az emlékére szobrot állítottak a hálás utódok, s a hamvait a gyönyörű templom falában helyezték el. Nyugodj békében, Édesapám!”