Mindig megdöbbenéssel olvasom azt, amikor külföldi tudósítások egy templom bezárásáról vagy eladásáról írnak.  Pedig nem is kell olyan messze menni, hiszen a közvetlen környezetünkben is vannak gyülekezet nélkül maradt, elöregedett templomok. Sok mindent megéltek már. Láttak népes, élni akaró közösségeket. Átéltek járványokat, háborúkat. És látták azt is, ahogyan elhozták az emberek könnyeiket: mert minden elmúlt, a hívek kihaltak, a templom üresen maradt.

Vajon ki a felelős? Miért maradtak gyülekezet nélkül ezek az évszázadokon át lelki otthon és bástyaként szolgáló szent hajlékok? Lehetne másokat hibáztatni: ellenséges népeket. Lehetne azt mondani, hogy elcsábította őket a külföldi nyereségvágy. De a választ nem biztos, hogy ezekben találnánk.  Inkább az elmúlt rendszerben elkezdődött és napjainkban egyre inkább felerősödő társadalmi átrendeződésben kapunk feleletet. Amíg évtizedekkel ezelőtt millióknak jelentett megélhetést a földművelés, mára már a gépesítés következtében egyre kevésbé van szükség az emberi erőforrásra. Általában néhány tehetős vállalkozó nagy parcellákban műveli meg a földeket, ezért a falusi emberek már vidéken nem jutnak munkához. Mindenkinek családja van, akit el kell tartania, és lassan beindul az elvándorlás. Nem feltétlenül csak külföldre, hanem a hazai városok felé veszik kis batyujukat az évszázadokon keresztül  egy-egy településhez kötődő emberek. Hátra hagyva szülőházukat, falujukat és rokonaikat.  Gyárakat, munkahelyeket és kényelmesebb életkörülményeket keresnek.  Nem hibásak ők, a falu porából nem tarthatják el családjaikat. Áldozatot kell hozzanak, bizony nagy áldozatot. Aztán, kereshetjük a elnéptelenedésünket a vegyes házasságokban is. Születtek és születnek még gyermekek, de milyen sok nagyszülő bánkódik amiatt, hogy az unokája már nem azt az imádságot mondja, amit ő még annakidején a nagyszüleitől tanult. Vegyes házasságok esetében többnyire a másik felekezet javára keresztelik a gyermeket. Mi, reformátusok pedig engedünk. „Hát a mi vallásunk megengedi!”– mondják híveink. „De mi  lesz ha a párom nem tud majd gyónni, vagy éppen a pópa rossz szemmel néz majd rá?”- hangzik a kérdés.  És lassan-lassan a nagy református felmenőkkel rendelkező gyermekekből mind-mind más felekezetű hívő válik. Akkor meg, hogy is ne maradnának üresen a templomok?

A Nagykároly vidéki reformátusok létszámának megcsappanása évszázadokra ezelőttre vezethető vissza. Amikor is a történelem egyik vitatott alakja, gróf Károli Sándor 1711-ben Kismajtény határában megkötötte a  Szatmári  Békét, és azt követően svábokat telepített a lélekszámban meggyérült vidékre. Bizonyára hozhatott volna földjeire szász protestánsokat vagy éppen székely reformátusokat, ahogy azt az akkori börvelyi kálvinista lelkész, Bodoki Henter Márton tette. Ő  Felső-Háromszékről származott, és arról a vidékről hívott ide református vallású lakosokat, hogy pótolja gyülekezetét. A grófnak azonban a katolikus egyház erősítése volt a cél, amit elég merész eszközökkel oldott meg, hisz a egy-egy településről kirakta a protestánsokat (Erdőd, Kálmánd), máshol egy utcába gyűjtötte őket (Kaplony). A templomaikat pedig több településen is elvette (Erdőd, Kaplony, Kálmánd, Mezőpetri, Mezőterem)  és a beköltözött sváb lakosságnak adta át. Ezt követően kellet új templomot építsenek Nagykárolyban és Kaplonyban is a megmaradt református hívek. El tudjuk képzelni, hogy ez milyen évszázadokon át elevenen élő gyűlöletet váltott ki az emberekben. A magyarok puttonyban jötteknek, a svábok kálvinista kutyáknak gúnyolták a másikat. Mára már ez a gyűlölet szerencsére nem érzékelhető, de nem is felejtette el senki. Ám tény, ami tény, ma is  óriási szenzációnak és felháborodásnak tartanánk, ha mondjuk valakik erőszakkal kiraknának a templomunkból és attól kezdve csak ők használnák. Ez történt a XVIII. században, és nem más tette ezt az itt élő magyarsággal, mint egy magyar. A protestánsok számára ugyan hátrányos volt a grófnak ez a döntése, viszont a magyarság szempontjából már nem. Ezek a svábok mára elmagyarosodtak, és ők teszik ki ezen a vidéken a magyar lakosság zömét.

Ma  a Nagykárolyi Református Egyházmegyében a több mint 40 templomból csak 33-ban van rendszeresen istentisztelet, a többiben pedig kéthetente vagy havonta egyszer. Több helyen a gyülekezet alig néhány tíz személyből áll, és van három olyan templom is, amelynek a lélekszáma már csak egy-két emberből áll, mint például: Csomaköz, Érhatvan és Krasznacégény. Templomaik pedig igazi értékei az egyházmegyének, a jövőben azonban inkább turisztikai látványosságként szolgálnak.

Ezek közül a feltehetően XIV. században épült csomaközi templomot a Magyarország-Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program pályázata révén sikerült felújítani. Az átadási ünnepségre 2014. augusztus 16-án került sor. Az ünnepi istentiszteletet ft. Csűry István püspök celebrálta az évtizedek óta istentiszteletet nem látott templomban. Ekkor tartottak hálaadó istentiszteletet a szomszédos Bere településen is a  szintén középkorabeli református templomban, ahol Balog Zoltán, a magyar kormány emberi erőforrások minisztere, református lelkész szolgált.

Ezeket a templomokat sikerült megmenteni és Isten nagyságát fogják hirdetni a jövőben is, még akkor is, ha már másképp mint régen. Istenbe vettet bizalommal hisszük, hogy folyamatosan minden templomunkat sikerül megmenteni az enyészet elől. Azokat is, amelyekben nagy közösségek dicsőítik az Urat, és azokat is, amelyekben már csak egy-két lélek suttogja el megfáradt imáját.

Sebestyén Elek Előd