„Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” – olvasom a Zsidókhoz írt levél 13. részét, és elcsendesedésemben hálát adok Istennek a Magyarországi Református Egyházért, amikor a tisztújítások rendjén a Zsinat is megválasztotta elöljáróit a következő szolgálati időre. Istennek mondok köszönetet az anyaországi nagyobb testvérért, mert az általam közvetlenül követett történetében folyamatosan észlelhettem a Krisztus Jézus követésének jeleit.

Krisztus tegnapja a mi közös múltunk is, de a folyamatosan következendő mai napoknak nem emléke csupán, hanem alapköve és erőforrása, hogy folyamatosan haladhassunk a jövendőn át az örökkévalóságba. Isten Fia atyafiakat állított az őrhelyekre, hogy az egymás terhének hordozásában eredmények szülessenek, a végeken pislákoló őrtüzek ismét lángoljanak. Összetartozásunk határok felett, de ettől is több, szívünk testvéri összefonódása Urunk szeretetében, Krisztus szabadításával és Szentlélek hatalma alatt valóság lett. Bebizonyosodott, hogy Teremtőnk kegyelme alatt győzedelmeskedhetünk mindenek felett. A tegnapok konfliktusai is szelídíthetők lettek a kölcsönös közeledés keresésével. Ennek legszebb példája a mai magyar kormány és egyház kapcsolata, amely arról szól, hogy lehet történelmi szembenállást megkövesedett hagyományából kifordítani. Lett az állam és egyház démonizált ellenségeskedéséből közös küzdelem keresztyéni és nemzeti értékek bevonásával. Érzékelhetően nem a célba érkezés önteltségével haladtok, hanem új küzdelmek árán új, magasabbra emelő lépcsőfok elérését tervezitek, és imádkozó munkával kivitelezitek. Jó lenne hasonló készséggel mellétek állni! Egyelőre mi távol vagyunk ilyen lépések megtételétől. Körülményeink tartósan bizonytalanok, lehetőségeinket szüntelen csonkolják. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, hatványozottan adni akarjuk, amink van. Adni azt, amit felülről kapunk, amit még a mi közegeinkben sem vehetnek el. Isten Igéjét, melyre meggyőző hitvallással válaszoltok, hasonló módon szándékozunk követni. Mi is engedelmesen fogjuk Isten szavát betartani, azaz: ”Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,13-14) A nincs itt maradandó városunk bánatának és az eljövendő elérésének reménységében edződő embernek egyetlen gyógyító feladata van, amely felemel a káros pesszimizmusból és megment a megszédítő optimizmustól: őhozzá érkezni! Vállalni kell magunkért a tábor elhagyását, hogy Krisztus mellé jussunk. Magunkért, hogy a tábortól beszerzett sebeket az értünk halálos sebet hordozóhoz vigyük. Vállalni a hozzá érkezést, hogy közben a tábor terheit is magunkkal vigyük, és lába elé helyezzük. Majd Krisztustól vállalni a visszautat a táborhoz, az evangéliummal, hogy éledjen a lélek, bátorodjon a szív. Nem könnyű megértetni kortársainkkal, hogy az örökélet hitével, hogyan beszélünk mulandó városról, pedig ebben van az igehirdető evangéliumi szolgálatunk lényege. Van jövendője a hívőnek egészen az örökkévalóságba, ha maradandó városa nincs is. Viszont sem jövője, sem jelene nem lehet annak, aki tagadja a teremtés rendjét, az élet csodáját, a gondviselés hatalmát. Sokan vannak, akikhez minket küld a szeretet Ura, rengetegen vannak, akiket nekünk kell megszólítanunk, hogy jöjjenek nyugalmat nyerni.

Keressük együtt a jövendőt, hogy minden ember üdvözüljön Anyaszentegyházunkból, akik nem hiába értették és követték a mennyei üzenetet. Így kívánom a Magyarországi Református Egyház minden tagjának, testületeinek, elöljáróinak életére Isten bőséges áldását. Legyen szolgálatuk Isten dicsőségére, közösségünk boldogulására!

Nagyvárad, 2021. február 17.

A békesség kötelékében!

Csűry István