„Az Úr pedig irányítsa a ti szíveteket Isten szeretetére és Krisztus állhatatosságára.” (2Thessz 3,5)

    Kedves Testvéreim!

   Ha most azt írnám pásztorüzenetemben, hogy idén az advent elmarad, lennének olyanok, akik meg sem lepődnének, vagy olyanok, akik kedvtelenül legyintenének és indulatosan elmondanák, hogy ez is belefér napjaink eseménytelenségeibe. Ha már majdnem minden elmarad, akkor az advent miért érkezne? Ezt a bágyadt egykedvűséget és tehetetlen tanácstalanságot az okozza, hogy hangosak a félelemtől szenvedők, és meggyőzőeknek tűnnek az agresszív kételkedők. Hiteltelen összeesküvések elméletein erősödik a modernkori ateizmus, és készül a keresztyéneket alárendelő eljárás.

   Advent mindenek ellenére lesz! Lesz, mert nem az embertől függ elsősorban, nem a járvány kóborló szeszélyétől, nem a fertőzéstől való túlzott félelemtől, és nem is annak hivalkodó tagadóitól. Advent azért lesz, mert az elsősorban a lélek alázatos várakozása, csendben és imádkozva való készülés Isten érkezésére. Két irányból való közeledés csodálatos folyamata, amely a betlehemi jászolnál ér véget, de bűnbánattal való elcsendesedéssel kezdődik. Advent igazi ajándékát, azaz a közeledések titokzatos megélését semmi sem veszélyezteti, legfeljebb az ünnepeinkre rárakódó külsőségek, látványosságok féltése zavarhatja. Az ünneplő nagy sereg megfogyása, vajon eszünkbe juttatja, hogy évtizedeken keresztül alig adtunk hálát a testvéri közösség akadálytalan együttlétéért. Jut-e eszünkbe, hogy mennyiszer mérgeztük adventi áhítatunkat idegen szokásokkal, babonás cselekedetekkel.

   Adventkor illik nekünk a hiányosságainkat számba venni, és ezeket sorra Isten elé vinni, majd bocsánatért esedezni, és őszinte bűnbánattal adventet ünnepelni, a feloldozást éppen az adott körülmények között elfogadni.

   Ha valaki kételkedne abban, hogy ember ezt megteheti, akkor szíves figyelembe ajánlom Bod Péter tragédiával teli sorsát, amit Isten kezéből fogadott el, nem álszent örömöt körbehordozó tekintettel, hanem könnyes és olykor fájdalmasan kérdező alázattal. Élettörténete alkalmat ad arra is, hogy megemlékezzünk az éppen 300 éve Székelyföldön őrjöngő pestis százezer áldozatára. Önéletírásában megemlékezik arról, hogy édesapja és két testvére is meghaltak ekkor, sőt ő is alig maradt életben. A pestis létét nem félelemmel és nem tagadással kezelte, sőt az akkori viszonyok járványszülő körülményeit higgadt valóságközléssel fedi fel. Az éhezés és az emberhez méltatlan táplálék oka a ragály terjedésének és halálosztó hatalmának. A helyzetet úgy kezeli, hogy tanulmányaival, lelkészi szolgálatával, irodalmi munkásságával, közegyházi munkájával küzd megtántoríthatatlanul. Elveszíti első felségét, 9 gyermeke közül ötöt eltemet. Volt olyan hét, hogy két fiacskájától is el kell búcsúznia. A hit viszi, hogy több tucat könyv kerüljön ki keze közül, gyülekezetek éledjenek. Bod Péter hagyatéka számunkra is figyelmeztető és „fegyelmeztető” is. A lelki éhség és a méltatlan lelki táplálék ma is áldozatokat szed. A halálos veszedelem közöttünk ott terjed, ahol a szolgálat helyett a nagyhangúak leplezik a tétlenséget, a külsőségek uralják az ünnepeket. Ma már nem lehet pótcselekvésekkel Istent ígérni, ma már tiszta ünneplő szívvel lehet szállást készíteni a már megérkezett érkezőnek.

Legyen boldog találkozásunk alkalma az adventünk, amely különös erővel ébreszt bennünket még rejtett titkok valóságára!

Nagyvárad, 2020 adventje

A békesség kötelékében!

Csűry István püspök