Látszólag semmi összefüggés nincs a csíksomlyói búcsúról hazatérőket szállító össznemzeti zarándokvonat utasai, a mobiltelefon, a két román bácsi és a magyar zászló között. De mégis! És ez az alábbi sorokból ki fog derülni.

Pünkösd másod napja van. Két fontos programot ütemeztünk be erre a napra: az istentiszteletet délelőtt, a vonatvárását este. Délután már egyre hosszabnak tűnik minden perc. A fiaimat, mint a hámjaikból kitörő paripákat kell visszafogni. Indulnának, alig lehet őket otthon tartani. Még korai lenne az állomásra menni.

Végre elérkezett a pillanat. Megérkezünk a szebb napokat látott, mára lerongyolódott nagykárolyi vasútállomásra. Ott várnak már ránk református és római katolikus barátaink, akikkel közösen készülünk egy nagylelkű nagykárolyi vállalkozó jóvoltából némi uzsonnát és virágot osztani a hosszú útról fáradtan hazatérők számára. Előkészítjük a csomagokat, elfoglaljuk helyeinket a peronon. Lázas izgalommal várunk. Két román bácsikára leszek figyelmes. Alázattal állnak a peronon. Egy menetrend szerinti járatra várnak. Érthetetlenül kérdezik egymástól, hogy mi történhet itt. Nem láttak még ilyet. A vasútállomás tele mosolygós emberekkel. A peronon hosszú sorban sorakoznak az élelmiszerdobozok. Furcsa ez számukra. Csak mi tudjuk, hogy mi készül, akik évről-évre várjuk ezt a napot.

A hangosbemondón bejelentik a vonat érkezését. Mindenki tekintete feszülten egy irányba néz. Hosszú várakozás után végre feltűnik a mozdony. Hamar előkapják az emberek a mobiltelefonjaikat. Fotókat, videófelvételeket akarnak készíteni. Lassan begurul a vonat. Az utasok lelkesen integetnek, lengetik zászlóikat és készítik ők is mobiltelefonjaikkal a felvételeket. Mindenki meg akarja örökíteni ezt a boldog pillanatot. Ők is, és mi is.

A világ különböző szegleteiből érkező magyar zarándokok közül sokan leszállnak, hogy közelről nézhessék meg a Kaplonyi Fúvószenekar és a Rekettye Kulturális Egyesület tagjai által számukra előkészített műsort. Ők is énekelnek nekünk. Majd előbb halkan, később egyre hangosabban dúdolják sokan: „egy vérből valók vagyunk”. Felemelő, megható és semmivel sem pótolható percek ezek. Most sokaknak a fülében ott cseng a Follow The Flow együttes néhány sora: „sose voltam gazdag, de megvan minden, a legszebb pillanatok vannak ingyen”. A legszebb pillanatok vannak ingyen… És hogy milyen boldog pillanatok azok, amikor látjuk szabadon lengeni nemzetünk zászlait, látjuk a ragyogó tekintettel ránk néző magyar testvéreinket -akiket elszakítottak tőlünk, akikkel 20 percig a nagykárolyi vasútállomáson úgy vagyunk együtt, mintha semmiféle határok soha nem is lettek volna közöttünk-, azt csak azok érzik igazán, akik a mindennapjaikat kisebbségi létben élik. Sokaknak mit sem számít ez a néhány perc, de nekünk egy óriási ajándék Istentől.

Elérkezik a búcsúzás pillanata. A zarándokok alázattal köszönik meg a szeretetteljes fogadtatást, kezet fognak velünk. Adnak abból, ami van náluk, és ígérik, jövőre újra jönnek. A vonat kerekei lassan tovább gurulnak. Gyöngyike néni könnybe lábadó szemmel jegyzi meg: „ők mennek, mi maradunk”. A fúvósok még néhány kedves dallammal kényeztetik a lelkünket, aztán mindenki tovább indul hazafelé. Már csak a két román bácsika és még az azóta odaérkező néhány személy áll a peronon. Várják a vonatukat.

Mi beülünk az autóba. A kisebbik fiam tiszta gyermeki örömmel ismételgeti a hátsó ülésen: kaptam egy magyar zászlót, kaptam egy magyar zászlót…

Sebestyén Elek Előd