(Krasznamihályfalva, 2015. június 6.)

Nagytiszteletű Hölgyek és Urak!

Örömmel tettem eleget a meghívásnak, hogy előadást tartsak ezen a lelkész-továbbképző programon. Elsősorban nem azért, mert engem hívtak – bár az is megtiszteltetés – hanem a téma miatt. Egy-két évtizeddel ezelőtt még nehezen lett volna elképzelhető, hogy liturgiai témája legyen egy egész napos programnak – még egy előadásnak is alig. Az, hogy most mégis így van, jelzi a liturgia utáni érdeklődés felerősödését – valójában nem csak nálunk, hanem a keresztyén világ nagyobb részében, és felekezeti határoktól függetlenül.

Elöljáróban két megjegyzést szeretnék tenni: az egyik az, hogy sok mindenről szeretnék beszélni, és ezért meglehetősen vázlatos lesz az, amit mondok. Másrészt: sok konkrét javaslatot, lehetőséget fogok fölvetni. A gyülekezeti gyakorlatban lévő lelkészeket elsősorban az érdekelheti – és ez nyitja meg az utat az esetleges elméleti érdeklődés felé is. Természetesen arról szó sincs, hogy ezeket a javaslatokat bárhol is mind alkalmazni lehetne. De valamit mindenütt – néhol több mindent is. Ez azonban a konkrét gyülekezettől és kiváltképp a lelkész józan ítélőképességétől, arányérzékétől függ.

A liturgia az egyház nyilvános istentiszteleti vagy kultikus életének egészét jelenti. Ez azonban szoros kapcsolatban van az egyéni hitmegéléssel is.  A hitélet nyilvános és személyes aspektusa közötti kapcsolatra vonatkozó néhány alapelvet igyekeztem megfogalmazni abban a 14 pontban, amelyet másolatban elhoztam ide.

Ha azonban létezik ez a szoros kapcsolat, – sőt a vonal még tovább húzható a „hétköznapok istentisztelete” felé – akkor a liturgiánál fontosabb kérdés nem is igen létezhet az egyház számára. Miért van akkor mégis úgy, hogy a református közgondolkozás számára, de a teológiai stúdiumok sorában is a liturgia harmadrendűnek, zárójelbe tehetőnek minősül nemzedékek óta?

Jelentős részt pontosan azért, mert a  liturgia „teret és közösséget” feltételez – márpedig a protestáns kegyességet jó három évszázad óta inkább ennek az ellenkezője jellemzi: intellektualizmus és individualizmus.

A „tér” alatt itt általában gondolhatunk a tapasztalható, érzéki világra, amely teret feltételez, amely elsősorban vizuálisan, de a fülünkön és más érzékszerveinken keresztül is folyamatosan bejelentkezik a tudatunkba. Hacsak meg nem próbáljuk kizárni. Nézzük csak: milyen is a mi hagyományos imádkozási testtartásunk? Lehajtott fej, csukott szem, összekulcsolt kéz – szinte a külvilágot, minden „érzéki tapasztalatot” kizárni akaró ember szobra. Hát persze: mert – szinte magától értetődőnek tekintjük – a „hit dolgainak nyelve” a teológia fogalmi világa és/vagy? az intim, személyes érzelmek. Ima-testtartásunk persze csak egy szemléletes példa, de jól érzékelteti valami lényegeset.

Másrészt – bármennyit beszélünk is és hivatkozzunk is a gyülekezetre – a mi kegyességünk bizony szélsőségesen individualista – illetve azzá lett az idők során. Méghozzá úgy, hogy máskülönben egymástól igen messze eső kegyességi irányzatok is ebben a vonásban közösek.  Hadd’ hozzak erre is egy példát. A legtöbb gyülekezetben énekeskönyveinknek a messze legnépszerűbb részét az énekanyagnak az a – legtöbbször angol eredetű XIX századi – rétege alkotja, amelynek alapvető jellemzője, hogy egyes szám első személyben szól és szinte kizárólag az egyes ember belső hitélményeiről. Énekeskönyveink régi és új anyagának karakteres eltérése ez: a régiek inkább „Wir-Liedek” az újabbak „Ich-Liedek”. Ez is csak egy kicsiny, de „szemléletes” példa.

Végül még egy rövid megjegyzés szükséges itt a bevezetésben. A liturgia reneszánszától egyesek azért félnek, mert úgy vélik: ez veszélyezteti az igehirdetést. Ha a liturgiát fogjuk hangsúlyozni, az háttérbe szorul. Nos, természetesen a „liturgia vagy igehirdetés” kérdés így logikailag is értelmetlen, hiszen rész és egész viszonyáról van szó, nem pedig két különböző dologéról. Ha a liturgia jobb, tisztább, gazdagabb, hitelesebb lesz – akkor az az igehirdetést ugyanúgy fogja segíteni, mint a liturgia minden más elemét. (Ez azonban egy külön előadás témája lenne.)

1. A közösség és az istentisztelet

Ha megvan az oka annak, hogy miért szorult annyira háttérbe a protestantizmusban a liturgia, akkor azt a kérdést is föl kell vetnünk, hogy miért került legújabban mégis előtérbe? Emögött is fölfedezhető az egyház kulturális környezetének változása. Az individualizmus és intellektualizmus (sőt, kifejezetten racionalizmus) szélsőségessé válásától egyre jobban kezd megcsömörleni az ember. Most maradjunk csak az elsőnél: a mai, magányossá vált, saját Én-je börtönébe zárt ember egyre jobban vágyik közösségre, közösségi élményre. Nem véletlen, hogy ez az egyik fontos jellemzője ma a liturgiai útkereséseknek is. A változó technikai lehetőségek miatt, ma más nagyon sok minden elérhető virtuálisan, ami akár csak egy-két évtizeddel ezelőtt is csak személyes jelenléttel. Rádiós, tévés, videós istentiszteleteket „fogyaszthat” az, aki arra vágyik: a legszebb templomokból, a legjobb igehirdetőket és a legmagasabb szintű egyházzenét láthatja, hallgathatja a karosszékéből. De közösségi élményben ettől még nem-igen lesz része. Azt csak az istentiszteleten való tényleges részvétel adhatja meg – már amennyiben az valóban „a közösség megélésének tere”.

Így azután egyre jobban törekszik az egyház arra, hogy az istentiszteletnek közösségi jellege legyen – de, sajnos, legtöbbször rosszul törekszik. Hogyan is: hát úgy, hogy igyekszik minél többeknek valamilyen szerepet adni az istentiszteleten: lectio-olvasással, hirdetéssel, esetleg imádsággal bíz meg világiakat. Akik azután – nem lévén ilyesmiben gyakorlottak – „félelemmel és rettegéssel”, vagyis rosszul látják el legtöbbször feladatukat. Szerepeket osztunk felkészületlen, rosszabb szereplőkre – ami aligha segíti a közösségi élményt.

Másrészt sokszor igyekszünk színesíteni az istentiszteletet különböző „program-betétekkel”, plusz elemekkel. A legbiztosabb a gyerekek szerepeltetése – akik, legalább is egy bizonyos korig nem lámpalázasak, és bármit míveljenek is, olyan ember nem született még a Földre, aki nem találná őket „rém aranyosaknak”. De hasonló színesítő, dekoratív szerepe van legtöbbször az énekkari szerepléseknek, vagy valamilyen hangszeres produkciónak, fiatalok gitáros nyekergésének, teológus-kiszállásra érkező kis-tiszteletesek profibb, vagy nem-tiszteletesek kevésbé profi bizonyságtételének. Van, amikor az unalmas istentiszteletet megpróbáljuk ellensúlyozni hasonló hosszúságú, amannál mégiscsak izgalmasabb és sokkal frivolabb hangnemben is előadható hirdetés-eposszal.

Elnézést kérek az ironikus hangért, de úgy gondolom, látnunk kell azt, is hogy egy önmagában jó törekvés.  De most már lássuk, hogy hogyan is válhat valóban közösségivé az istentisztelet.

1. a) az imádság

Mindenek előtt az imádságban. azáltal, hogy az istentiszteleti imádságban megjelenik a közösség a maga valós életével, örömével, bánatával, terveivel, útkeresésével. Az ennek érdekében teendő – csak – egyik, de fontos lépés, ha rá tudjuk szoktatni a híveket, hogy merjenek imádságot kérni. Ennek klasszikus eszköze az „imaláda”, ahol névvel név nélkül is lehet imakérést elhelyezni; mivel azonban ez elég idegen a mi szokásainktól, talán jobb azzal kezdeni, ha bíztatjuk a híveket, hogy merjék fontos ügyeiket a közösség által is Isten színe elé vinni. Ennek valamilyen, csökevényes formája létezik még a gyászolóért való imádság formájában. (Mintha az Úristen reszortja már csak ez lenne, a halottakkal, illetve hozzátartozóikkal való foglalkozás.) Természetesen erre is könnyebb nevelni a fiatalokat, mint az időseket.

Persze nevelni arra tud az ember, amit maga is ismer és gyakorol. Minden előtt a lelkésznek magának kell rendszeresen imádkoznia a gyülekezetért – és hatalmas áldás, ha ehhez társakat talál: a saját családját, egy-két presbitert vagy gyülekezeti tagot.

Így születhet meg egy olyan másik módszer is, amely az egész gyülekezetet nevelheti eredményesen. Az, hogyha a nagyistentiszteleti hirdetésben elhangzik, hogy kiért, miért történt imádkozás az azt megelőző héten. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ez csak diszkréten, tapintattal, stílusban is visszafogottan történhet: kb. „Az elmúlt héten imádkoztunk a vizsgára készülő fiatalokat, két balesetet szenvedett idős testvérünket, a fiatalok jövő heti kirándulásának áldásaiért, a hivatalba lépett új községi vezetésért, imádságban hordoztuk egészségtelen körülmények között dolgozó testvéreinket, a kárpátaljai magyar reformátusságot, testvérgyülekezetünket stb.stb.

1. b) az éneklés

Sokan tudják, hogy a MRE – a határon túli egyházrészek képviselőinek bevonásával – új énekeskönyvet készít elő. Attól tartok sokaknak van olyan illúziója, hogy az fog nagy változást hozni, ha megjelenik egy csomó új ének az énekeskönyvben. Valójában a mai énekeskönyv anyaga is alapvetően jó, gazdag, értékes. Az énekek cseréjénél még nagyobb horderejű változást hozhat az éneklés módjának, szerepének a megváltozása. Erről elég sok szó lesz még a nap későbbi részében, én ezért egyetlen részére szeretnék kitérni. Arra, hogy az egyházi éneklés nagy klasszikus, alapvető módszere a „váltakozva éneklés”.  Egy strófikus ének versszakait a legkülönbözőbb módon váltakozva lehet énekelni: váltakozhat a kórus és az egész gyülekezet, lehet hangszerrel és anélkül, a hangszer persze legtöbbször orgona, de lehet más is – és kiváltképpen is lehet nagyon sokszínűen játszani már egy néhány regiszteres orgonán is. Lehet énekelni az egyik verset egy szólamban, a másikat a kórusnak több szólamban (mondjuk a gyönyörű Goudimel vagy Maróthi feldolgozásokat). De szerepet kaphat szólista, vagy egy-két előénekes. Ez azért is nagyon fontos, mert választ ad arra a kérdésre is, hogy nem válik-e unalmassá egy ének, ha nem egy-két, hanem akár nyolc-tíz versszakkal énekeljük el. Akkor nem, ha az föl van építve a jelzett módszerek alkalmazásával. Ez nem csak azt jelenti, hogy akkor változatosabb, szebb zenei élményben lesz részünk, hanem valami még sokkal fontosabbat: azt élhetjük át, hogy valóban közösség végzi az istentiszteletet – kik-ki a maga sajátos szerepét betöltve.

1. c) a hálaáldozat

Kevés kérdésben van olyan egyetértés a liturgiával foglalkozók között, mint abban, hogy a hálaáldozat tényleges megélése nagyon hiányzik istentiszteletünkből. A pénz templomból kivonulás közben történő perselybe dobigálása bizony nagyon messze van ettől.

Sokféle módon képzelhető el elmozdulás. Ahol lehetséges, jó, ha az istentisztelet alatt történik perselyezés – már csak azért is, mert ezzel fontos szolgálatot kaphatnak presbiterek, vagy mások, akiket aktivizálni lehet. Fölvetődhet az, hogy első lépésként legalább az úrvacsorás istentiszteleteken legyen így.

A mi hagyományunktól távoli, de megfontolandó az a különösen angolszász gyakorlat, hogy a perselyezés után az úrasztalához viszik az adományokat és ott elhangzik egy külön imádság. (Csak ne járjunk úgy, mint szegény Spurgeon.) Ha erre nincs mód, lehetséges, hogy a hálaáldozat kérdése állandó része legyen a nagy imádságnak. (Annak helye, az igehirdetés függelékéből önálló istentiszteleti résszé válása külön fontos kérdés, amelynek részleteire most nem térhetünk ki.)

Nagyon fontos az is, hogy a hálaáldozat távolról sem csak a pénzbeli adományokat jelenti, hanem mindazt, amivel a gyülekezet tagjai egymást, rászorulókat, az egyházközséget szolgálják. Minden ilyen felajánlás, munka, a kétkezi unkától kezdve az idősek látogatásán át, a gyülekezetnek felajánlott bármilyen szakmai munkáig a hálaáldozathoz tartozik, és meg kell, hogy jelenjen az azért való imádságos hálaadásban. Az imádságban röviden, visszafogottan – és esetleg nevesítve, részletezettebben a hirdetésben – vagy a gyülekezeti újságban, honlapon stb.

1. d) az istentisztelet mint a közösség életének tere

Az itt elmondottak most már általánosíthatók is. Ahogy a gyülekezet tagjainak gyásza és hálaáldozata, úgy a közösségi élet minden más vonatkozása is „be kell, hogy lakja az istentiszteletet”. A gyülekezet közösségi életének foglalata, egyszerre kifejezője és ösztönzője az, ami az istentiszteleten történik. Kiváltképpeni helye ennek az imádság, de természetesen történik, kell, hogy történjen ez az igehirdetésben is, amely az örök Igét sokszor egészen konkrétan kell, hogy arra vonatkoztassa, ami éppen történik a közösséggel.

Az egyházban csak az fontos, ami valamilyen módon az istentiszteleten is megjelenik – illetve, ami fontos, meg kell, hogy jelenjen abba. Ettől válik az istentisztelet a közösség életének terévé.

A közösség, vagy egyes tagjainak, csoportjainak fontos életeseményei néha külön istentisztelet tartását indokolják; gondoljunk a templomszentelésre, valamilyen nagy esemény miatti hálaadó istentiszteletre, a régebben oly elterjedt, „nagy időben” tartott könyörgő istentiszteletekre. (A mi gyülekezetünkben, illetve elődjében ilyen volt a teljes éjszakás virrasztás és istentisztelet könyörögve a menekültek otthon maradt szeretteiért, vagy hálaadásunk egy fiatalért, aki hónapokig volt kómában.)

Van, amikor az adott kérdés egy liturgikus részt igényel az istentiszteleten belül: p. X éve konfrmáltak, vagy házasságot kötöttek, vagy gyászolók.

De legtöbbször és állandóan az istentiszteleti imádságban kell, hogy ez megjelenjen. Így valóban igaz, hogy a gyülekezet folyamatosan aktív formálója az istentiszteletnek.

1. Istentisztelet és tér

1. a) a (le)pusztulás folyamata

Tényleg nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy minden elszellemiesítsünk, elintellektualizáljunk. Azt hiszem, senki nem kérné rajtam számon, ha a mondottakkal letudottnak tekinteném a tér kérdését. Pedig természetesen nincs így. A közösség tere az, ahol az istentiszteletet tartjuk: a templom – esetleg imaház. A templom, amely mindig „teológiai alkotás”. Mármint az kellene, hogy legyen. És ha valami, akkor ez az, amivel nagyon komolyan, sokat kellene foglalkoznia az egyház vezető testületeinek. Az elmúlt huszonöt évben elég sok templom épült – anélkül, hogy bármilyen teológiai-építészi segítséget adott volna ehhez a közegyház. Annak, amit egy adott egyházi közösség gondol Istenről, emberről, egyházról, gyülekezetről tükröződnie kell a templomban, a megformált istentiszteleti térben.

Az a végletes individualizálódása és intellektualizálódása kegyességünknek, amelyről beszéltem, tökéletesen megfigyelhető templomainkban is, azok átformálódásában. Ahogy istentiszteletünk az idők során egyre hasonlóbb lett egy – elég érthetetlen körítéssel ellátott – előadáshoz, úgy kezdtek templomaink egyre jobban hasonlítani egy előadóteremhez. Ahogy az istentisztelet végzőjeként kezdett eltűnni a különböző szerepek szerint tagolt organikus közösség és helyébe lépett a hallgatóság szürke masszája, úgy omlott össze a templom térszerkezete is. Három lépést érdemes itt kiemelnünk.

Az első az, ahogy az úrasztala „zárójelbe lett téve”. A mai gyakorlatban az istentiszteletek nagy többsége nem úrvacsorás, vagyis az a tárgy, ami vizuálisan ma is a templomok egyik, ha nem leginkább központi helyét foglalja el, funkciótlanná vált. (Hiába hirdette Kálvin, hogy minden vasárnap úrvacsorás istentiszteletet kellene tartani, ebből semmi nem valósult meg. Az pedig természetesen nem eredeti funkciójába való visszahelyezése az úrasztalának, ha azt másra használjuk: pl. onnan hirdetünk.)

A másik fontos esemény az éneklőszék eltűnése volt Furcsa, de ez bizony jelentős részt az orgona bűne. A reformációt követő első két évszázadban az istentisztelet és a templom alapvető strukturálója volt a lelkész és a kántor, illetve az az által vezetett kórus – és ennek megfelelően a szószék és éneklőszék kettőssége. (Az egyháztörténészek Sherlock Holmes-i szenvedéllyel kutattak föl az elmúlt években több száz éneklőszéket a régi dokumentumokban; amelyek mind a templom piacán voltak.) A kántor orgonistává és az éneklőszék orgonává válása általában azzal is együtt járt, hogy mindketten felköltöztek a karzatra. Újabb lyuk keletkezett a liturgikus térben.

És végül harmadszor elkezdett eljelentéktelenedni, majd végképp eltűnni a negyedik liturgiailag döntő jelentősége hely is: a keresztelés helye. Persze ez nagyon hosszú történet, amihez érdemes megnézni a kiosztott rajzot, amely szépen mutatja a történelmi folyamatot már a reformáció előtt is. Az ott lerajzolt vonalat mi tovább is tudjuk húzni. Addig, ahol már egyáltalán nincs is keresztelőkút – mint templomaink nagy többségében, amikor már csak egy kis keresztelőedényből csöppentünk hármat (vagy talán csak egyet?) a keresztelendő gyermek fejére. Így a keresztelés helye is végképp eltűnt a liturgikus térből. (És bele sem gondolunk, hogy micsoda eljárás, hogy az étkezőasztalt – az Úrral és egymással való közös ünnepi étkezésünk helyét használjuk egyúttal mosdómedencének, amikor az úrasztalától keresztelünk.)

A pusztulás folyamatának vázolása után itt is lássuk a lehetséges gyógymódokat.

1. b) az úrvacsora

Az elv nem vonható kétségbe. Az lenne helyes, ha minden vasárnap lenne úrvacsora. De aligha hiszi bárki, hogy ez valóra váltható belátható időn belül. Ezért született olyan javaslat a GK LB-ben, hogy a nem úrvacsorás istentiszteleten is legyen az „úrvacsora helyén” az úrasztalától elmondott (!), liturgikus rész, amelynek középpontjában egy, a sákramentumok folyamatosan megújuló áldásaiért mondott kötött szövegű liturgikus ima. Ezzel az úrasztala legalább alapvető funkciójára rámutató liturgikus aktus helyeként lépne vissza ismét minden istentiszteletünkbe.

1. c) az énekvezér/kántor/orgonista/kórusvezető szerepe

Azokban a nagy gyülekezetekben, ahol erre lehetőség van egyáltalán nem baj, ha elkülönül legalábbis a kórusvezető és az orgonista szerepe. A kórus természetesen nem a betétszámokat éneklő énekkart kell, hogy jelentsen, hanem elsősorban az istentiszteletbe organikus beépülő kórust.

Az orgona esetében, ott ahol olyanok a technikai feltételek, adott esetben jó megoldás, ha van játszóasztal a liturgikus térben vagy ahhoz közel, ami lehetővé teheti, hogy ugyanaz a személy vezesse az ott lévő kórust, illetve az egész gyülekezetet és orgonáljon is felváltva.

1. d) keresztelőkút

Keresztelőkutat elvileg bármikor be lehet helyezni egy templomba; nyilván még sokkal könnyebb eleve úgy tervezni új templomokat, hogy legyen bennük. De ha ez nem lehetséges is, fontos, hogy hangsúlyozzuk a keresztség jelentőségét. Amennnyire csak lehetséges, ragaszkodjunk hozzá, hogy keresztelésre a templomban kerüljön sor. (Erre nézve is jó lenne egyértelmű zsinati tanítás, útmutatás.) Azt mindenképp kerüljük el, aminek egyre nagyobb a veszélye, hogy családi keresztelés címén bat-man bohócként léptessenek föl egy baráti családi-baráti vigalom meglepetés-bonuszaként.)

1. e) a mozgás

A tér nem csak statikus szerkezettel bír(hat), hanem dinamikussal is. Istentiszteleteink előadás-jellegének visszaszorítása miatt is fontos, hogy minél több mozgás legyen abban. Ezért jó, megőrizzük, vagy újra bevezetjük azt a szokást, hogy az istentisztelet elején a lelkésszel együtt vonulnak be a presbiterek, és/vagy a gyülekezet néhány állandóan szolgáló tagja. (Már csak azért is, hogy az ilyenkor letilthatatlan felállás ne a lelkész személyének szóló hódolatnak minősüljön.)

Egyáltalán nem baj, ha a lelkész sokat mozog az istentiszteleten: Mózes-szék, szószék, úrasztala, keresztelőkút között.

Nem tűnik rossznak az a több helyütt bevezetett szokás, hogy a gyerekek részt vesznek az istentisztelet elején és utána együtt vonulnak ki.

De legfőképpen az jó, ha az istentiszteleten résztvevők figyelme, füle, szeme mozog: mert különböző helyeken, különböző időpontban, különböző szolgálattal megbízottak végzik azt, ami éppen őrájuk bízatott.