A nagykárolyi Kálvin-központban tartották meg ma délelőtt a Nagykárolyi Református Egyházmegye tavaszi lelkészértekezletét, melyen Bartha Mária Zsuzsánna unitárius lelkész, gyászterapeuta tartott különösen hasznos előadást a gyász és veszteségek feldolgozásáról.

A lelkészértekezlet Bencze-Kádár Bertold domahidi lelkész igehirdetésével kezdődött, aki a Mk 10,35-45 igeszakasz alapján tolmácsolta Isten üzenetét. Zebedeus fiai, Jakab és János arra kérték Jézust, hogy egyikük a jobb, másikuk pedig a bal keze felől üljön majd az ő dicsőségében. Jézus világosan látta, hogy tanítványai körében jelen van a versengés, ezért is mondja nekik, hogy: „Aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája!” (Mk 10,43-44). Az önös érdekek előtérbe kerülése helyett Jézus önzetlenségre buzdít. Isten ugyanis nem egymás fölé vagy alá, hanem egymás mellé rendelt minket. Éppen ezért nemcsak szavakkal, hanem konkrét cselekedetekkel kell szolgáljuk egymást. Nem engedhetjük meg, hogy a versengés szellemisége beszivárogjon az egyházba. A lelkipásztoroknak és presbitereknek szolgálatuk és nem uralmuk van a gyülekezetben. Úgy kell mindenkinek tehát a szolgálatára tekintenie, hogy közben ne feledkezzen meg arról, hogy semmivel sem több a másiknál.

Bartha Mária Zsuzsánna nagykárolyi és kocsordi lelkésznő a Gyász és a veszteségek feldolgozása címmel tartott egy mélyen emberi előadást, mely segített közelebb kerülni saját veszteségeink megértéséhez.

A gyász, noha egyetemes tapasztalat, mégis gyakran marad feldolgozatlan és magányos élmény. Az előadás ennek a csendben hordozott fájdalomnak adott hangot oly módon, hogy egyszerre volt szakmailag megalapozott és személyesen is megérintő. A lelkésznő lelkigondozói szemlélettel vezette végig a hallgatóságot a gyász különböző szakaszain: a sokktól a tagadáson, a haragon, az alkudozáson és a depresszión át egészen az elfogadásig. Hangsúlyozta, hogy ezek nem mindig lineárisan követik egymást, és hogy a gyász mindenkinél másképp zajlik le. Nincs „helyes módja” a gyászolásnak.

Az előadás egyik legfontosabb üzenete az volt, hogy a gyászt nem megoldani, hanem „átélni” kell. A fájdalom kifejezése, a közösség jelenléte és az emlékek megőrzése kulcsszerepet játszik a feldolgozásban. A hallgatók több olyan gyakorlati példával is találkozhattak, amelyek segíthetnek a veszteségek integrálásában. Külön figyelem jutott a társadalmi reakciókra is: a „légy erős”, „az idő mindent megold” típusú mondatok gyakran nem segítenek, sőt, a gyászolót még inkább elszigetelik.

Az előadás arra biztatott mindenkit, hogy merjünk jelen lenni a másik fájdalmában. Néha elég csak annyi, hogy „itt vagyok”. A gyász bár sosem múlik el teljesen, megtanulhatunk vele együtt élni, úgy, hogy közben az elvesztett személy emléke méltó helyet kap bennünk.