Bálványimádás

„Elhagyták őseik Istenének, az Úrnak a házát, és szent fákat meg bálványszobrokat tiszteltek. Emiatt a vétkük miatt szállt az Úr haragja Júdára és Jeruzsálemre.”  (2Krón 24,18)

Sohasem lett annak jó vége, amikor az emberek egy-egy politikai rendszert kezdtek bálványozni és annak a vezetőjét isteníteni. Legyen szó feudalizmusról, kapitalizmusról, kommunizmusról vagy globalizmusról, mind a néprétegek tökéletes, mindenre kiterjedő befolyásolásáról és elnyomásáról szólnak. Az 1956-os forradalom hősei ez ellen az elnyomás ellen léptek fel és emelték magasra zászlóikat a szabadságért. Amikor Isten szolgálata helyett mást kezdünk szolgálni, a magunk balgaságának válunk mi is rabjaivá.

A Jóás király által felújított templomban szabályos kultusz folyt egészen Jójádá főpap haláláig. Elhunyta után Júda elöljárói tévhitre vezették Jóást. A király hallgatott rájuk, bálványszobrokat kezdtek tisztelni. Emiatt szállt Isten haragja Júdára és Jeruzsálemre.

Milyen távolinak tűnik tőlünk a bálványimádás fogalma. Térségünkben az emberek többsége valamelyik keresztyén felekezethez tartozik. Nincsenek bálványimádók. De vajon valóban így van ez?

Mi a bálványimádás? Az élettelen tárgyak, állatok, emberek istenítése. A Tízparancsolat kimondja, hogy Jahve „féltékeny”, féltőn szerető Isten, és nem tűri el, hogy választott népe más isteneket, azoknak szobrait tisztelje rajta kívül. Az első parancsolat azt kívánja Izráeltől, hogy egyedül az ő Urában, Jahvéban higgyen és őt imádja. Isten ugyanezt kívánja tőlünk is! Őt imádod igazán? Vagy önmagad, a pénzed, a tudásod, a karriered vagy valami mást istenítesz? Ámen!

Atyám, köszönöm neked, hogy mindennap vigyázol rám. Te vezeted lépteimet nappal, és te őrködsz felettem az éjszakák sötétjében. Áldott legyen szent neved és mindazoknak a nevei, akik a szabadság fölött őrködtek és őrködnek. Segíts mindennap téged szolgálnom! Ne engedd, hogy más istenem legyen rajtad kívül! Ámen!

Sebestyén Elek Előd