Imahét – Hatodik nap

BIBLIAI GONDOLATOK ÉS IMÁDSÁGOK AZ IMAHÉT NAPJAIRA

Hatodik nap – Péntek

Alapige: „És bemenvén a házba, ott találák a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván tisztességet tőnek neki.” (Mt 2,11)
Bibliaolvasás: 2Móz 3,1–6; Zsolt 84; Jel 4,8–11; Mt 28,16–20

Egy személyes istentiszteletbe nyerhetünk betekintést a felolvasott Ige által. Amikor az ember személyesen találkozik Jézus Krisztussal, s benne felismeri, hogy ki is ő valójában és más emberré lesz. Legyen az Ige nyomán nekünk is ilyen áldott találkozásunk, személyes istentiszteletünk!
De ahhoz, hogy ez valóban megtörténjen, nem elég elindulni, meg is kell érkezni. Nem adhatjuk fel utunkat a felénél. A cél mindvégig ott kell lebegjen a szemünk előtt: hogy miért is akarok jönni Jézushoz?
A felolvasott Igében szereplő napkeleti bölcsek is egy igen hosszú, fárasztó úton vannak. Megannyi akadály övezte útjukat. Emellett bizonyára már több hónap is eltelt, hogy útra kerekedtek, hiszen Babilonból indultak. Nehéz lehetett már eleve elhatározni is magukat, hogy elinduljanak, kitéve magukat a megannyi veszélynek, amely az úton érhette őket. Ugyanakkor a csalódásnak az érzése is ott lehetett bennük, hiszen királyt keresnek, aki nincs a palotában. Fényt, pompát, gazdagságot várnak a találkozáskor, s ehelyett szerény körülményeket találnak. Mégsem adják fel céljukat, nem fordulnak vissza, mert útjuknak célja van. A cél, hogy imádják őt. Ezt fogalmazzák meg már a jeruzsálemi palotában Heródes előtt is: „Eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Mt 2,2) Ez a cél az, ami mindvégig a szemük előtt van, erőt ad akkor, amikor megfáradnak, vagy feladnák mindezt.
Ezek az emberek ahhoz, hogy személyes istentiszteletre jussanak először is „bementek a házba”. Nem elégedtek meg azzal, hogy csak kívülről nézzék meg az épületet, a maguk tudásával, mondván itt csupán valami egyszerű embert láthatunk, tudták: be kell menni. Úgy, ahogy ma nekünk is: nem elég kint állni. Nem elég messziről rátekinteni az Isten házára. A találkozáshoz be kell menni!
„Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával.” (Mt 2,11) Azok az emberek, akik felkerekedtek erre a hosszú, hónapokig tartó, nem kis veszéllyel járó útra, most rátalálnak arra, akit kerestek. Vágyaik beteljesedtek. Érdemes volt megtenni ezt a nagy utat. Olyan érzés keríthette őket hatalmába ott és akkor, amit addig még nem érezhettek, és amiről tudták, gyökerestől megváltoztatja az életüket.
Honnan gondolom mindezt? Elsősorban onnan, hogy amikor az eredeti, görög szövegben az evangélista megfogalmazza, hogy „meglátták a gyermeket”, itt egy olyan szót használ a látás kifejezésére, amely a teljes látást jelöli. Nemcsak azt, amit a szemem előtt látok, hanem azzal együttesen lelki látást is. Akkor, amikor ezek az emberek meglátják a gyermeket, azzal együttesen meglátják az Isten ígéreteinek beteljesülését is nem-csak úgy általánosan, hanem az ő személyes életükre nézve is.
Másodsorban pedig, abból gondolom mindezt, ahogyan reagálnak Jézust látva: „leborulva imádták őt.” Talán furcsán is hangzik ez nekünk. Nagy hatalommal rendelkező, bölcs, elismert emberek leborulnak egy kisgyermek előtt. Mert figyeljük csak, nem Mária és a gyermek előtt, hanem csak Jézus előtt borulnak le. Mégpedig nem is akárhogy, mert ez a szó, ami itt van, azt a pozíciót jelölte, amikor valaki letérdelt a földre, és a homlokával is a földet érintette. Ennyire megalázták magukat azelőtt, akit imádtak. Így borult le a vesztes sereg vezére a győztes előtt, jelezve ezzel is, hogy megalázza magát és kész a győztes szolgálatába állni. Ott pedig gyökeres változás történik.
Az, aki képes Jézus előtt így megállni és leborulva imádni őt, ott történhet meg a személyes istentisztelet. Mi már nem Betlehemben kell keressük őt, mint kisgyermeket, hanem lélekben azon a ponton, ahol eljött mindannyiunkhoz és mindannyiunkért: a kereszten. A kereszthez kell nekünk is mennünk, leborulnunk előtte, hogy általa, a vele való áldott találkozás által tudjunk más emberekké válni. Segítsen ebben minket ő maga! Ámen.

Megváltó Istenünk, áldunk téged, hogy te közel jöttél hozzánk, emberekhez. Köszönjük neked, hogy a kereszt az a pont, ahol leborulhatunk előtted, s más emberekként térhetünk vissza. Köszönjük a személyes találkozások örömét. Kérünk téged, segíts el minket a te Szentlelked által, hogy a szívünkben legyen ott a te imádatod. Ne azért keressünk téged, mert bizonyos dolgokat akarunk tőled, mint ahogyan sokan kerestek azért, mert ettek a kenyerekből, s várták, hogy te újra és újra adj számukra, hanem hadd keressünk azért, mert benned és nálad van bűnbocsánat és üdvösség számunkra. Ámen.

Solyom Szabina, Kismajtény