Tisza István gróf 1918. október 17-én beismerte a Parlamentben „a háborút elvesztettük”, de sem ő, sem a közvélemény nem gondolta, hogy a vereség egyben az Osztrák-Magyar Monarchia, sőt az ezeréves Magyarország szétesését is jelenti. Holott gróf Bethlen István figyelmeztetése már a háború előtt elhangzott: „Mi vagyunk az utolsó nemzedék, akik még segíthetnek! Vigyázzatok, erdélyi magyarok!” Senki nem figyelt a költő szavára sem:

Most jötten Erdélyből:

Sokasodnak, nőnek odalent az árnyak,

Havasok lejtőin kísértetek járnak!…

–  Vigyázz, Magyarország!”                                                                                 

(Sajó Sándor)

Még mindenki reménykedett. Tisza István a református konvent ülésén kijelentette: „A háború elveszett, de annyi érintetlen hadosztály van, hogy elálljuk a határokat, és még a madár se repülhet be Magyarországra.”

De október 31-én Tisza már halott; győzött a forradalom és a hadsereg maradványai rendezetlenül vánszorognak haza a különböző hadszínterekről, elegük volt a világtörténelem első vegyi-és gépi, véres háborújából. Az Osztrák-Magyar Monarchia a legnagyobb – 90 %-os – katonai és főként hiábavaló veszteséggel fejezte be a háborút, ami majd kihat az elkövetkezendő hónapok eseményeire is.

Az első világháború győztesei 1919. január 18-án a Párizs melletti Versaillesban ülnek össze. Ezen a napon – 1871-ben – és ugyanitt kiáltották ki a győztes poroszok a német császárságot. Ezt az arculcsapást a franciáknak meg kellett torolni, nem véletlenül mondta a megnyitón Poincaré, a Francia Köztársaság elnöke: „most már csupán az van hátra, hogy a győzelem minden gyümölcsét learassuk Önökkel együtt.”

A győztes „szívélyes szövetség” (entente cordiale) „ötös fogatát” az USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán alkotta. Az európai ügyekben Wilson amerikai elnök, Lloyd George angol-, Clemenceau francia-, és Orlando olasz miniszterelnök – a Négy Nagy, ahogy akkor mondták – döntött. A tanácskozásokon csak „a szövetséges és társult hatalmak” – mint pl. Románia, Cseh-Szlovákia, Szerb-Horvát-Szlovén állam – voltak jelen!

 „Jaj, a legyőzötteknek!” (Vae victis!), őket csak a kész „békeszerződési” okmányok átvételére és aláírására hívták meg. Először írja alá a „békét” Németország 1919. június 28-án Versaillesban, ezután az USA delegációja az amerikai izolacionisták (elzárkózás hívei) nyomására elhagyta a konferenciát, mivel őket elsősorban a Távol-Kelet érdekelte. Nem sokkal később Ausztria St. Germainben 1919. szeptemberében, Bulgária 1919. novemberében Neuillyben, Törökország 1920. augusztusában Sevresben és Magyarország 1920. június 4-én Versaillesban a Trianonnak nevezett palotában írja alá a vesztesek közül a legkegyetlenebb békét.

Miért tették ezt velünk? Könyvtárnyi irodalom tárgyalja az ezeréves Magyarország feldarabolásának okait, de mindenesetre nagymértékben hozzájárult a tragédiához az a magyarellenes propaganda is, amit a nemzetiségi politikusok fejtettek ki Európa – és világszerte. Nagy barátjuk Seton-Watson (Scotus Viator = az utazó skót) brit újságíró, aki elfogult volt a román és szláv népek „egyenjogosításában”, de azt már nem látta, hogy a magyar népnek is vannak érdekei.

Ha megnézzük az un. utódállamok politikusainak területi követeléseit, akkor azt mondhatjuk, hogy isteni csodának számít, hogy egyáltalán valami megmaradt Magyarországból.

Amikor 1919. elején a győztesek meghallgatták kis szövetségeseiket, a legnagyobb vitájuk a román delegációval volt. Mint ahogy ma már köztudott, az antant 1916. augusztus 17-én azért, hogy Románia – aki eredetileg a központi hatalmak szövetségese volt, belépjen a háborúba a központi hatalmak ellen – elismerte a román kormány igényét Bukonivára, Dobrudzsára, Besszarábiára és a magyar Erdélyre, a Tiszántúlra (fel Debrecenig, beleértve Szegedet és Orosházát) és a korábban Szerbiának felkínált Bánátra. Brâtianu román miniszterelnök ragaszkodott az 1916-os titkos szerződésben foglalt területekhez, noha a szerződés előírását megszegve, Románia előbb fegyverszünetre kényszerült – mert legyőzték – majd 1918. nyarán külön békét kötött, és csak két nappal a német fegyverletétel előtt üzent ismét hadat a központi hatalmaknak. Az összeomlás után megindul a román hadsereg Magyarország ellen és a tanácsköztársaság idején és még azután is megszállva tartja a Tiszántúlt. A tárgyalások folyamán Lloyd George népszavazást erőltetett volna, de Brâtianu közölte: „Románia azért harcolt, hogy akaratát Erdélyben rákényszerítse a magyar kisebbségre”, s hajmeresztő adatokat közölve mindenütt kimutatta az abszolút – 72 %-os – román többséget. A legnagyobb vitát a vasútvonalak hovatartozása váltotta ki (ez egyben területet is jelentett), mivel Romániának döntő, hogy a vasút összeköttetése meglegyen a megszerzett területeken, s így magának követelte a Szeged-Orosháza-Debrecen vasútvonalat. Az amerikai szakértők még a Szatmárnémeti-Nagyvárad-Arad vonalat sem akarták odaadni, a francia delegáció tagjai a Nagyvárad-Nagykároly-Szatmárnémeti vonalat viszont biztosítani akarták román barátaiknak. Az olasz delegáció az etnikai határt kereste, míg az USA mindkét vasútvonalat Magyarországnak szánta. Végül Brâtianu „mértékletességének” bizonyságául lemond Debrecenről, ahol szerinte számottevő román lakosság él. Kompromisszumok árán, de román követelések szerint alakult ki a trianoni közös határ. Még 1920-ban is megszállva tartják a Tiszántúlt, csak úgy vonultak ki, hogy Szovjet-Oroszország kárára megkapták Besszarábiát. Lloyd George brit miniszterelnök mondta róluk a tárgyalások után: „Bárki oldalán kezdtek ezek háborút, mindig a győztesekkel fejezték be; megelőzve azokat is a prédák mezején.”

Nem maradtak le tőlük a cseh és szlovák politikusok sem. Masaryk már 1915-ben emlékiratot jutatott el az angol külügyi hivatalhoz: „A cseh és szerbhorvát óhajok maximumát az képezi, hogy Csehország és Szerbia-Horvátország között összekötetés legyen. Ez, azáltal válnék lehetségessé, ha Magyarország nyugati határán egy keskeny földsávot Szerbiának, vagy felerészben Csehországnak, felerészben Szerbiának adnának. Ezen korridort Pozsony, Sopron, Moson és Vas vármegyékből alkotnák meg. Szerb-Cseh korridor megkönnyítené a gazdasági cserét az iparos Csehország és a földművelő Szerbia-Horvátország között és ez Csehországtól szerb-horvát kikötőkhöz vezetne.”!!!

Amikor az antant hatalmai „társult hatalomnak” elfogadták az emigráns csehszlovák kormányt, egyben elismerték a csehszlovákok jogát függetlenségükre „területeik történelmi határain belül”!!! Hogyan kellett értelmezni a „történelmi határokat”? Beneš arra hivatkozott, hogy a cseh fejlődést a X. században a magyar betelepülés megszakította. Egy francia külügyi tanulmány a következőket írja: „Szlovákia mítosz csupán. Magyarország északi szláv törzsei sohasem egyesültek államban. Sőt típusuk sem egységes, hanem faluról falura változik.”

Az angol külügyminisztérium erős, csehszlovák lobbyja viszont azt akarta „hadd kapják meg csehszlovák barátaink, amit kívánnak”!!! Mégis a csehszlovák követelésekkel szemben Vác, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Tokaj, a salgótarjáni szénmedence (amit a csehek politikai fegyverként akartak alkalmazni), Salgótarján, Miskolc és környéke magyar kézen maradt! De sajnos Pozsony, az ősi koronázó város elveszett, cserébe Magyarország amerikai javaslatra megkapta Szegedet, amit a románok követeltek. A színmagyar Csallóköz az amerikaiak fenntartása ellenére is Csehszlovákiához került. Kárpátalja sorsáról hosszú vita folyt. Csap, mint fontos csomópont legyen- e a románoké? Az a lehetőség is felmerült, hogy Magyarországhoz csatolják, végül Csehszlovákia része lett. Prága, Duna-medencei vezető szerepét szerette volna megalapozni, ezért erőltette, hogy kijáratot kapjon az Adriához, ez lett volna a már említett korridor. Beneš még fegyveres segítséget is ajánlott a szerbeknek (1919. december), de a konferencia szerencsére ezt nem támogatta.

1915. augusztus 18-án Anglia, Franciaország, Oroszország Szerbiának ígérte Boszniát, Hercegovinát, Dalmácia egy részét, Szlovéniát, Horvátországot, Fiumet, a Bácskát, a Bánátot; vagyis a Monarchia és a történelmi Magyarország részeit.

1919. januárjában, a békekonferencián az új délszláv állam követelése: Magyarország nyugati szélei, észak felé a Fertő-tóig, ahol Csehországgal közös határ lenne, majd a Rábát és a Zala folyót követve a Balatonig, innen kissé délnek lejtve Bajánál érné el a Dunát a határvonal. A Bánát hovatartozása vitákat kavart, hiszen mindkettő, aki magának akarta – Szerbia és Románia – szövetséges volt. A Bánát magyar és német lakosságát elvileg nem létezőnek tekintették, így az „ősi” román és szerb területek felett vitatkoztak a nagyhatalmak. Végül a Bácska és nyugat Bánát Jugoszlávi, míg a Bánát keleti része Romániához került.

A jugoszlávok (valójában a szerbek és a franciák) az összeomlástól kezdve, fegyveresen megszállva tartották Dél-Magyarországot, Pécsre és a szénbányákra akarták rátenni a kezüket. A tanácsköztársaság bukása után az odamenekült baloldaliak kikiáltották a „Baranyai-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot” és Jugoszlávia védnöksége alá helyezték magukat. A békeszerződés aláírása után sem vonultak ki, így Bethlen miniszterelnöksége alatt 1921. nyarán a magyar honvédség néhány nap alatt birtokban vette ezt a területet. Pécs és Baranya megye hazánk része maradt.

Ausztria, akivel együtt vesztettük el a háborút, még ő is követelt egy részt Magyarországból. Burgenland birtoklása heves ellentéteket váltott ki, fegyveres harcokban sikerült néhány falunak Magyarországhoz kerülni és a békekonferencia is nekünk ítélte az osztrák követelések ellenére – Csornát és Szentgotthárdot –, hogy ezzel is „enyhítse” a csehszlovák-magyar határon hozott döntéseit.

A további nyugati területeket Ausztriának ítélték, de a Rongyos Gárda megakadályozta az osztrák csendőrséget a terület átvételében. Már, a trianoni béke után sikerült Bethlen miniszterelnöknek ezen a területen elérni a népszavazás megrendezését 1921. december 14-én. Az érintett lakosság kétharmada a Magyarországhoz való tartozás mellett döntött, Sopron ekkor kapta a Civitas Fidelissima (Leghűségesebb város) kitüntető címet.

Míg Párizsban folyt Magyarország szétszaggatása, addig itthon Kun Béla Smuts brit tábornokkal folytatott tárgyalásán (1919. április 6.) javasolja, hogy „üljenek össze sürgősen Prágában vagy Bécsben a magyarországi tanácsköztársaság, a német-osztrák köztársaság, a jugoszláv királyság, a román királyság és a cseh-szlovák köztársaság képviselői. Ez a konferencia volna hivatva arra, hogy tisztázza a kérdéseket a politikai határok tekintetében, ami ránk nézve nem is igen fontos!”

Mire 1920. elején gróf Apponyi Albert vezetésével meghívják Párizsba a magyar küldöttséget, már a „kocka el volt vetve”. Hiába érkeztek két mázsa térképpel, és hiába kérdezte meg a győzőktől Apponyi három nyelven elhíresült beszédében: Milyen lehetőség áll Magyarország előtt? „öngyilkos legyen- e, nehogy megöljék?!” Lloyd George megdöbbent egy pillanatra, talán néhányuk szemében könny csillogott, de mégis alá kellett írni a kegyetlen békét, egy pénteki napon, 1920. június 4-én délután 4 óra 30 perckor. Ezen a nyári, de mégis őszies, esős, borongós délutánon az egész országban megkondultak a harangok, s a szomorú hanghullámok egy nemzet összeomlásának fájdalmas gyászát jelentették.

Az 1920-as évek elején Magyarország tökéletesen kisemmizve, teljes elszigeteltségben állt Európa közepén. Az elkövetkezendő évtizedek történései: az utódállamok erőszakos asszimilációja, a csonka ország népességének fogyása következtében, egyre csak „pusztulunk, veszünk, s mint oldott kéve széthull nemzetünk.”

De reméljük, hogy

„Jönnek majd jobb napok is

 S egyszer

(Be jó lesz, ki megéri)

Torkig a förtelemmel

S emlékezve

Megállítjuk,

A gonosz szédítőket.

 A tegnapi időket.”    

                                (Ady)

Forrás: krek.ro