Elöljáróban…

Néhány hónappal ezelőtt egy reggel hosszan csengett a telefonom. Felvettem, a vonal túlsó végén egyházkerületünk püspökhelyettese, Forró László szólt bele a készülékbe. „Szia, István, húsz perc múlva megállok nálad egy kávéra…”

Amikor belépett a Kálvin-központ főbejáratán, mosolyogva közölte: „Nemhivatalos egyházkerületi vizitáción vagyok, szeretném látni, hogy vagytok, hogy éltek, hogyan működik a gyülekezet és az új óvoda”. Egy órányi beszélgetés és kávézás után távozva elgondolkoztam, milyen jó is ez az ötlet: végiglátogatni nem hivatalosan, inkább baráti, szolgatársi szándékkal a lelkipásztorokat és gyülekezeteiket. „Köszönöm az ötletet, főjegyző uram!” – mondtam aztán neki a legutóbbi esperesi kollégiumi ülésünk előtt. És lőn…

1.      Magyargéresen

Az első gyülekezet, Magyargéres meglátogatásának apropóját egy szomorú esemény adta: nemrég Áldozócsütörtök ünnepe körül árvíz öntötte el a település egy részét. Körlevélben kértem szolgatársaimat, szervezzenek gyűjtést, ha lehet, minden gyülekezetben. A kertvárosi gyülekezet pünkösdi perselyes és magánadományokból származó gyűjtését így személyesen szándékoztam átadni a lelkipásztornak. A település még igencsak magán viselte a katasztrófa nyomait (a legutolsó fényképeken látszik is, hogy a szomszédos Gyöngy felé vezető megyei úton, a híd melletti földeken még áll a víz).

A templom és a parókiakert szép, rendezett arculattal fogadott. „Minket, Istennek hála, nem ért el az árvíz” – mondta Nagy Attila lelkipásztor, aki feleségével együtt már várta érkezésemet. A géresi templomot egykor felépítő elődök magaslatra helyezték az istenházát és a papilakot, valamint a szomszédságban található egyházi iskolát. A lelkész és felesége felváltva számoltak be a megrendítő élményeikről, képeket mutattak, hogyan fogott össze a bajban a falu népe, miközben az árhullám végighömpölygött a faluban. A legnagyobb kár többek között a település egyetlen ortodox vallású családját érte, azonban a többséget alkotó református magyar közösség tagjai azonnal segítségükre siettek, hiszen akkor, amikor baj van, nem a nyelv vagy a felekezeti hovatartozás számít, hanem az, hogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk.

Persze, váltottunk néhány szót a család többi tagjáról is, a két leánygyermekről, akik immár „kiröppentek a fészekből”, egyetemen vannak. Aztán szó esett arról, hogy milyen nehezen vészelte át a Nagy házaspár, különösen az egészségügyben dolgozó tiszteletes asszony a koronavírus okozta fertőzést. Hálát adtunk az Úr Isten gyógyító kegyelmének, aki visszaadta mindkettejük egészségét. Majd kértem, mutassa meg a templomot. Kívül-belül igen tágas és szép a magyargéresi istenháza, a gyülekezet összefogása és adakozása mellett az utóbbi évek sikeres pályázatainak is köszönhetően fontos belső és külső munkálatokat sikerült elvégezni. Amikor azt kérdeztem, az árvíz okozta traumától eltekintve milyen egyéb gondokkal küszködnek a géresi reformátusok, Nagy Attila lelkipásztor ismét felemlegette a közösség évtizedes, jogos fájdalmát: elmaradt az egyházi iskola és az egykori tanítói lakás épületének, telkének, valamint egy 23 hektárt kitevő külterületnek a visszaszolgáltatása. Ezeket az ingatlanokat tehát még most sem adta vissza jogos tulajdonosának, a gyülekezetnek a bélteki önkormányzat, noha sérelmüket az illetékesek már Bukarestben is ismerik. Pedig véleményem szerint most lehetne igazán lépni ebben az ügyben, amikor a magyar érdekképviselet kormányalkotó tényezővé lett. Mindenesetre ígéretet tettem a lelkipásztornak, hogy jómagam is kérést fogok írni az ügy orvoslása érdekében a bélteki önkormányzatnak.

Ezek után, kézfogással és jó érzésekkel búcsúzva Attilától és feleségétől, Ákos felé vettem az irányt…

2.      Ákoson

Nem tagadom, az ákosi monumentális románkori templom az egyik legkedvesebb istenháza a számomra… talán azért, mert akkor találkoztam először egy ilyen építésű templommal, amikor még teológusként Vetési László, az erdélyi szórványmisszió egyik legelismertebb vezetője megmutatta nekünk a hasonló stílusú és korú, Beszterce megyében található harinai szász templomot. Ezek az épületek valóban emlékeztetnek bennünket arra, hogy egyedül Isten kegyelméből, de voltunk, vagyunk és leszünk Erdélyben és a Partiumban.

Ahogy az autóból kiszálltam, azonnal lencsevégre is kaptam a gyönyörű templomot, amely nemrég lett felújítva egy EU-s pályázatnak köszönhetően, mely támogatást aztán még kiegészített a Magyar Kormány is ahhoz, hogy a kivitelezők befejezhessék a restaurálást. A munka folyamatát – a lelkipásztorral való rendszeres kapcsolattartásnak köszönhetően – nagyjából magam is végigkövettem, tudtam, hogy a gyülekezet is a maga erejéhez képest nagy összeggel járult hozzá a munkálatokhoz. Ettől függetlenül még maradt hátra tennivaló: leginkább a monumentális templom környezetét illetően, amely nemrég készült el, s már az utcáról is látszott, hogy szépen, rendezetten fogadja az idelátogatót.

Közben kilépett az utcára Dobai Zoltán főjegyző lelkipásztor is, majd szívélyesen beinvitált a gyönyörűen rendezett kerten keresztül a papilakra. A lelkészi lakás nappalijában ültünk le beszélgetni a Dobai házaspárral, sok mindenről esett szó: családi életükről, a gyermekeikről, a közös egyházmegyei szolgálatunkról, a koronavírus okozta közös tapasztalatokról, és persze a gyülekezet jövőjéről és arról, hogy merre alakulhat egy olyan közösség sorsa, mely ilyen vallási-, nemzeti- és kulturális örökséggel büszkélkedhet. Amikor rákérdeztem a gyülekezetben tapasztalható gondokra, Zoltán az elvándorlást és a lélekszám nagyfokú apadását fájlalta… szavaiban azért éreztem azt a hitet és reménységet, miszerint Istennek hatalmában áll fordítani ezen a jelenleg kilátástalannak tűnő helyzeten is.

Közben megnéztük a templomot. A kert közelebbről még szebbnek tűnt, új fákat ültetett a gyülekezet, kőlapokból tettek le járdát és még néhány kerti padot is elhelyeztek, gondolva a megpihenni vágyó látogatókra. A templomba belépve Zoltán elmondta, hogy ő maga is szebbnek találja az eredeti téglafalas látványú templombelsőt az előző állapotához képest. Ahogy elnéztem a magas templombelsőt, megelevenedtek lelki szemeim előtt a templom építésének idején itt szolgáló, gregorián dallamokat éneklő szerzetesek, és az a – reformáció idején a kálvinista konfessziót elfogadó – gyülekezet, amely végre először hallhatta magyar anyanyelvén szólni az Isten beszédét, s amelynek azóta is ide járhatnak az utódai Isten kegyelméből, ebbe az immár megújult templomba.

A látogatás végén, búcsút véve a lelkipásztortól és feleségétől, azzal a szándékkal indultam haza, hogy nemsoká vissza fogok térni folytatni ezeket a baráti látogatásokat a többi Kraszna-menti gyülekezetben is, szeretettel gondolva és Isten áldását kérve az itt élő testvérekre…

Magyargéres

---

Ákos