„…mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.” (Lk. 12,12)

Kedves ünnepre készülő testvéreim! Lassan-lassan mintha már oszlani látszanának a járvány okozta sötét felhők világunk, társadalmunk egén. Vártuk és még mindig várjuk azt a pillanatot, amikor visszatérhetünk a normalitásba. Az a kérdés motoszkál bennem, hogy vajon minden olyan lesz megint, mint a járvány előtt? Vajon az ember nem tanul a hibáiból, nem tart végre bűnbánatot és nem fogadja meg, hogy a járvány elmúltával jobb, Isten-közelibb ember lesz: hogy végre kevesebb lesz a háború, a vita, az örökös fenekeskedés egymás ellen? Legyünk optimisták – mondja a „félig tele poharat” látó hívő – bízzunk abban, hogy a koronavírus-járvány elmúltával sokunknak megváltozik, és jó irányba fordul az útja és a világnézete. Ugyanakkor vannak arra utaló jelek, események is ebben a világban, amelyek továbbra sem viszik jó irányba az emberiséget. Egyre erősebb az ilyen-olyan „izmusok”, szellemi irányzatok, mozgalmak hatása a médián keresztül az egyre inkább elmagányosodó emberre (sőt, már a gyermekeinket sem kímélve csöpögtetik a csatornákon keresztül a kis fejükbe az „új eszméket”). Gyakorlatilag ott tartunk, hogy ha (mindezekre válaszul) a nyílt utcán és a közösségi felületeken a mi keresztyén gyökereinkre mutató gondolatok és vélemények hangzanak el – ha szavunkat merjük emelni a régi, Istentől kapott hagyományok és értékek mellett – már nemcsak a közösségi oldalakon „trollkodók” kritikája fogad, hanem egyenesen annak veszélye is fenyeget, hogy bizonyos helyeken meghurcolnak, bíróságokra adhatnak és börtönbe zárhatnak bennünket. Mert – úgy tűnik – a szólás- és vallásszabadság joga csak egyeseket illet meg, a keresztyéneket már nem! Ma már az, ami régen jó és bevált volt (az ősi családmodell, a hitélet tisztasága, az élet védelme, az igazi, isteni szeretetből kifejlődő emberiesség), nem kell, mert ez már nemcsak hogy nem „trendi”, nem csupán divatjamúlt, hanem egyenesen elítélendő, elvégre nem a bálvánnyá emelt progresszivitást szolgálja. 

Egy ilyen, egyre inkább eldurvuló világban nagy szükség van Isten Lelkére és a krisztusi lelkületre. De hogyan merjünk szólni, hogyan merjük kimondani az Isten Igéje igazságát, ha lassan attól kell tartanunk, hogy hamarosan már a templomainkban sem leszünk biztonságban?

A történelem mintha ismételné önmagát. A tanítványokat hasonló, sőt, szinte ugyanezzel a veszélyforrással szembesíti Jézus, amikor a fenti bibliai idézetben és annak szövegkörnyezetében arról szól, hogy az ő mindenkori követőit meg fogják hurcolni, hatóságok elé fogják állítani és még börtönbe is kerülhetnek. Évtizedeken át szembe kellett néznünk azzal, hogy „az aranykorszakban”szinte tiltották a templomba való járást, közben a civilizált Nyugat a keresztyén értékek iránti egyre közömbösebbé vált. Csak egy egyszerű példa: templompadokat és egyéb templomi bútorzatot kaptunk adományképpen olyan nyugati országok templomaiból, amelyek kiürültek, mert élő gyülekezet híján megszűnt eredeti rendeltetésük. Aztán a rendszerváltás után a szekularizáció hozzánk is egyre érzékelhetőbben tört be, Nyugaton pedig a közömbösség egyenesen keresztyén-ellenességre váltott át. Quo vadis, Domine? Merre tartasz, merre viszel bennünket, Uram? – sóhajt fel egyre szorultabb helyzetében Krisztus mai követője. És itt ragadhatjuk meg a mi Urunk Pünkösdre mutató ígéretét: „…ne aggodalmaskodjatok, hogy miként védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít titeket, mit kell mondanotok.” (Lk.12,11b-12) Az Úr Jézus nem azt akarja, hogy meghátráljunk, hogy feladjuk, hanem azt, hogy szóljunk és cselekedjünk az Ő nevében, tegyünk bátran vallást Róla, ne szégyelljük Őt. Ő pedig cserébe megadja nekünk Lelke által azt a bölcsességet, hogy mikor és mit kell mondanunk. Ha Luther Márton annak idején meghátrált volna a birodalmi gyűlésen ellenfelei nyomására, ma nem beszélnénk reformációról. Ő azonban inkább azt mondta: „itt állok, másként nem tehetek!” Mert Isten pünkösdkor leszálló Szent Lelke nemcsak akkor és nemcsak azoknak az apostoloknak adott bátorságot, akik – Péterrel az élen – több nyelven is megszólalva hirdették az Isten nagyságos dolgait, az örömhírt. Sőt, 1500 év múlva nemcsak Luthernek, Kálvinnak és nyomukban a többieknek adott bátorságot a Lélek, hogy aztán soha többé el ne veszítsék a „lélekjelenlétüket”. 

Kedves ünnepre készülő testvéreim, nagyon remélem, hogy elmúlik végre a járvány a fejünk felől, Isten megkegyelmez nekünk és mi megújulva folytathatjuk földi életünket és szolgálatunkat. Ehhez nagyon sok bátorságra és az Isten ügye melletti elszántságra, elköteleződésre lesz ezentúl is szükség. De ne féljünk: Isten Lelke velünk van, velünk lesz holnap és holnapután is, és mindennap! Engedjük, hasson át, hogy szólhassunk, amikor szólni kell, cselekedjünk, amikor cselekedni kell. Mert lehet, hogy az elrendelt idő közeleg… Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek áldott, Lélekkel teli pünkösdi ünnepet, sok szeretettel, Tolnay István esperes.