A nemzeti ünnep napján, március 15-én Máthé Loránd Árpád dobrai lelkipásztor prédikált a Jn 15,14 igevers alapján a tasnádi református templomban. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeiről és aktuális üzenetéről Pakulár Julianna helyi lelkésznő szólt a hívekhez.

Pakulár Julianna a szabadságharc eseményeire emlékezve elmondta, hogy hármas ünnepük van a tasnádi reformátusoknak, hiszen ezen a héten tartják az imahetet, böjti időszak van és március 15-re emlékeznek. „A mai nap, amikor a szabadságunk bizonyos tekintetben korlátozva van. Legfőképpen az okoz gondot, hogy az ünneplés is korlátozva van. Azonban ne feledjük el, hogy ez csupán egy külső korlát, ami semmiképpen sem szabhat határt sem a gondolatainknak, sem a szívünk érzéseinek. Éppen ez a gondolati és szívbéli szabadság köti össze ezt a három dolgot: imahetünket, húsvéti készülődésünket és a magyar szabadság napjának a megünneplését. Böjtünk központi gondolata az Istennel való egységünk megteremtése, imahetünk központi gondolata a keresztyén egységnek a megteremtése, március 15-i ünneplésünk központi gondolata pedig a nemzeti egységünknek a megteremtése. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket nem elég csupán megteremteni, de meg is kell élni. Talán az Istennel való egység megélése tűnik a legegyszerűbbnek, hiszen ezt Isten nekünk előkészítette Krisztusban való szeretetéből, de mind a keresztyén, mind a nemzeti egység megteremtésében nekünk sokkal több a feladatunk, mint sokszor azt gondolnánk. Gyakran előfordul, hogy egyénenként áthárítjuk ennek az egységnek a felelősségét azokra, akiket vezetőinknek választottunk vagy tartunk. Azt gondoljuk, hogy csupán nekik a feladatuk összefogni a nemzetet. Én viszont azt gondolom, hogy a legtöbben a felelős vezetők közül dolgoznak is ezen kellő lelkesedéssel, de vajon össze lehet-e fogni, tartani azt a közösséget, amely sokszor már csak nevében az ami. Mit lehet tenni azzal a széthullóban levő közösséggel, amelynek egyénei csak a saját megélésüket vagy éppen megélhetésüket tartják fontosnak. ’48-49-es hőseinek egy része protestáns hittel harcolt a magyar szabadságért, többek között Petőfi Sándor is. Főképpen nem a saját szabadságukért, hanem a nemzet szabadságáért. Elgondolkodtam azon, hogy Petőfi és a többi hős vajon harcolt volna-e, ha látta volna előre, hogy ma csupán Erdélyben háromfelé vagyunk szakadva. Látva előre azt, hogy nemzettársaink felé sokszor az irigységet és a gonoszságot tápláljuk, a széthúzáson munkálkodunk, mert egyéni érdekeink fontosabbak. Első indulatból azt válaszoltam erre a kérdésre, hogy biztos, hogy nem harcoltak volna. Aztán kicsit szégyenkezve döbbentem rá, hogy de igen, mégis harcoltak volna értünk akkor is. Mégis harcoltak volna, mert a szabadságharc, az mindig krisztusi. Jézus Krisztus is látta előre, hogy mi fog történni, és mégis vállalta a szabadságharcát. És hiszem, hogy aki a szabadságért küzd, abban mindig a krisztusi erő buzog fel. Menni, tenni azért, ami az embernek alapvető születési joga: a szabadságért. Erre emlékezünk ma. Az a szabadság, amelyben nem más, mint a szeretet a vezetőfonal. A szeretet a megtartó ereje a nemzet és a keresztyénség egységének. A mai nap tehát legyen a szereteté, az egységes szereteté. Ne engedjük, hogy hiábavaló legyen annyi ember küzdelme, hanem ahogyan Széchenyi István mondta: »Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn!« Jövő csak egységben képzelhető el. Ha valaki másképp gondolja, az nem a ’48-as szellemiség jegyében gondolkodik. Legyen a mi jövőnk nemzeti és keresztyén! Ezzel nem tévedhetünk, nem térhetünk rossz útra. Ne tegyük hát hiábavalóvá sem a krisztusi, sem pedig a ’48-as áldozatot!” –  szólított fel a lelkésznő.

Mivel Tasnádon ezen a héten tartják az imahetet, ezért a vendégigehirdető az aznapra kijelölt igeszakasz alapján hirdette Isten igéjét. A Krisztusban való megmaradásra hívta fel a figyelmet. Lélekhez szóló prédikácójában elmondta: Jézusban csak úgy maradhatunk meg, ha ismerjük Őt, tanulunk tőle, és abban a szeretetben élünk, amire Ő példát mutatott.