A szaniszlói születésű fiatal lelkésznő, Bencze-Kádár Orsolya tavaly ősszel kezdte el szolgálati éveit a Nagykároly-kertvárosi Református Egyházközségben. Debrecenben végzett teológiai tanulmányai után úgy döntött, hogy lelkészférjét követve, hazatér szülőföldjére. Ezúttal őt kérdeztük egyetemi éveiről és a Nagykárolyban eltöltött első hónapjairól.

– Értesüléseim szerint már gyermekkori álmod volt a lelkipásztori szolgálat. Mikor vált véglegessé ez az elhatározásod?

– Igen, valóban gyermekkori vágyam volt, hogy lelkész legyek. Négy-öt éves voltam, amikor már bátran kijelentettem: tudom, mi akarok lenni, ha nagy leszek. A dédnagymamáim sokat vigyáztak rám, hitben járó asszonyok voltak. Velük például, ahogyan mi neveztük „paposdit” játszottam. Én voltam a lelkész, egyikük a kántor, másikuk pedig egyszemélyben a gyülekezet.  Vállamra vettem az egyik köntöst, kezembe a Bibliát, de mivel olvasni nem tudtam még azokat az imádságokat ismételgettem, amiket tanítottak nekem.

Igazából ez az elhatározás meghatározta az egész életemet. Sokan megpróbáltak lebeszélni, orvosi vagy tanári pályára küldeni, de nem sikerült nekik. Nem tudok olyan pontot kiemelni, ami véglegessé tette volna ezt az elhatározást. Nekem valahogy mindíg természetes és magától értetődő volt, hogy ezt a hivatást válasszam.

– A teológia tanulmányaidat Debrecenben végezted. Már az egyetemi évek előtt tudtad, hogy mindenképp vissza fogsz jönni Partiumba, vagy ez csak az utolsó években dőlt el?

– Nem volt konkrét elhatározásom az elején arról, hogy ott maradjak-e. Nagyon örültem, hogy sikerült a felvételi és úgy voltam vele, hogy majd eldől hol a helyem. Nagyon szerettem Debrecent, és hamar megszoktam Magyarországot. Megfordúlt a fejemben, hogy ott maradok egyetem után is. A férjem viszont biztosan tudta, hogy vissza akar jönni Partiumba. Sokat beszélgettünk erről, és úgy voltam vele, ha ő úgy érzi itt a helye, én nem gátolhatom ebben. Amikor az ötödévet elkezdtem, már házasok voltunk, így már számomra sem volt kérdés a folytatás.

– Egy kicsit mesélj légy szíves a teológiai éveidről! Mi az a három legmélyebb ottani emléked, amit soha nem felejtesz el?

– Szívesen emlékszem vissza erre az öt évre, mert rengeteg szép emlék kötődik a teológiához. Ott találtam társat, és igazából ott lettem felnőtt és önálló. Szívesen emlékszem vissza a vizsgaidőszakokra. Albérletben laktam és a lakótársnőimmel mindig tartottuk egymásban a lelket ilyenkor, sok időt töltöttünk együtt. Meghatározó volt számomra a legáció. Volt olyan hely, ahol nagyon jól éreztem magam és persze olyan is, ahol kevésbé, de mindenütt tanultam valamit. Emlékezetes még az első Advent, amit Debrecenben töltöttem. A kivilágított város, a magával ragadó karácsonyi hangulat megerősítette bennem: jó érzés debreceni diáknak lenni.

– Milyenek az ottani tanárok és diáktársak?

– Az évfolyamom nagyon jó volt, hamar összebarátkoztunk. Sokan voltunk Partiumból, Kárpátaljáról, és sok magyarországi évfolyamtársam is vagy anyai, vagy apai ágon ide kötődött Romániába. Összetartó évfolyam volt a mienk. Amikor csak lehetett szerveztünk közös programokat és igyekszünk ma is tartani a kapcsolatot.

A tanárainkról csak elismeréssel tudok beszélni. Mindannyian kiváló teológusok, akiktől sokat lehetett tanulni. Nyilván mindegyiküknek megvolt a maga egyedi, szerethető vagy kevésbé szerethető stílusa. Sokszor meséltek a tapasztalataikról, és ami nagyon fontos, néha a kudarcaikat is megosztották velünk. Az évfolyam felelőseink sokat segítettek nekünk, és mindig biztosítottak  afelől, hogy bármikor számíthatunk rájuk.

– Segédlelkészi éveidet Nagykároly-Kertvárosban végzed. Hogyan teltek számodra a lelkészi szolgálat első hónapjai? Milyen feladatokat kell itt ellátnod?

– Izgatottan vártam már, hogy elkezdhessem a szolgálatot. A gyülekezet nem volt teljesen ismeretlen számomra, mert voltam már itt legációban és a gyerekbibliaheteken is segítettem a teológus éveim során. Eleinte nehezen tudtam összehangolni a nagykárolyi szolgálatot, az itthoni teendőket és az egyetemet, ahová még havonta be kell járnom 1-2 napot. De úgy érzem most már kezd kialakulni ez a rendszer. Sokat segít a tudat, hogy mind a principálisomra, mind a feleségére mindenben számíthatok. Rugalmasak és betekintést engednek a szolgálat minden területére. Bátran elmondhatom az ötleteimet, mindíg meghallgatnak és tanácsokkal látnak el.

Igyekszem kivenni a részem mindenből, amennyire csak lehet. A nőszövetségi alkalmakon rendszeresen részt veszek. Az asszonyok megtanítottak csigázni, így az igeolvasás mellett a munkából is ki tudom venni a részem. Minden héten kétszer bent vagyok a hivatalban. A gyülekezet titkárnője már az első perctől kezdve igyekszik minden hasznos tudnivalóval ellátni az adminisztrációval kapcsolatban. Sokat lehet tanulni tőle.

Járok énekkarba és minden alkalommal jelen vagyok és segítek a vallásórákon, és a konfirmációs előkészítőn is. Október óta a gyülekezetben beindult az ifjúsági munka, amit én végzek. Bevallom, tartottam tőle, mert nem volt tapasztalatom ezen a téren, de hamar összeszoktunk. Lelkes csapat, hétről-hétre látogatják az alkalmakat. Segítenek mindenben, amiben csak kell. Együtt készítettük el a karácsonyi csomagokat, verset mondtak az imahéten és a házasság vasárnapján is. Büszke vagyok rájuk!

Az igehirdetési szolgálatokat, temetési szolgálatokat felváltva végezzük és a házi istentiszteleten is volt már alkalmam szolgálni.

– A hitvesed Domahidán szolgál, és ott is laktok. Mennyivel másabb az a közösség, mint a nagykárolyi?

– A Domahidi Református Egyházközség jóval kissebb, mint a nagykárolyi, 25O lelket számlál. Mivel falusi közösségről van szó, az egyháztagok itt jól ismerik egymást. Átláthatóbb, mint a nagyobb gyülekezetek, és az egyháztagokkal is könnyebben lehet tartani a kapcsolatot. Most épp családlátogatás zajlik a gyülekezetben. A férjem meglátogat ilyenkor minden református családot a faluban egy-egy presbiterrel együtt. Szeretünk itt lenni és szeretjük a gyülekezetet is, amit megpróbálunk a tőlünk telhető legjobban építeni.