„Csonka-ország” – Király nélküli királyság

„Népeket tesz naggyá, majd elpusztítja őket, népek határát terjeszti ki, azután elűzi őket.” (Jób 12,23)

      Az 1920-as év, 1526-hoz hasonló törésvonal a magyar nemzet történetében. 1920. június 4-én írták alá Trianonban az országot megcsonkító, I. világháborút lezáró békeszerződést. A magyar nemzet egyharmada és Magyarország területének kétharmada került idegen fennhatóság alá.

      Ez az esztendő a tragikus események ellenére, mégis egy megújulás kezdetét hordozta magában. Nagypéntek nélkül nincs feltámadás. Isten kegyelméből a magyar nemzet, minden halálosnak tűnő csapás ellenére, megmaradt, és a két világháború között növekedésnek és virágzásnak indult.

      A magyaron kívül alig van olyan régi nemzet, mely hasonló tragédiát túlélt vagy akárcsak átélt volna. A lengyel nép életében volt hasonló, kiknek hazáját szintén többször feldarabolták a területfoglaló német, osztrák és orosz szomszédjaik.

      Az 1920-as év sorsdöntő eseményei közül két fontos időpont emelkedik ki: június 4 és március 1. Trianon és Horthy Miklós kormányzóvá választása. Azért nem időrendben említem a két napot, mert az előbbi az ismertebb, a második talán kevésbé ismert időpont.

        Június 4-e gyászos napjára ma már a Nemzeti Összetartozás napjaként emlékezhetünk, mely kifejezi azt, hogy a külső romboló és szétszakító hatalmak akarata ellenére a magyarság lélekben mindig egy és oszthatatlan maradt. Ennek a napnak következményeit jól ismerjük, ezzel kapcsolatban csupán néhány érdekességet szeretnék kiemelni.

       Fontos, hogy felismerjük 1920. március 1-jének jelentőségét is, hiszen ekkor nemcsak korának egyik legismertebb magyar katonája és az egyik legkiválóbb hazafi került kormányzói székbe, vitéz Nagybányai Horthy Miklós személyében, hanem egy különleges állam jött létre: Magyarország, egy Kormányzó által vezetett király nélküli királyság. Bár az ország és a nemzet léte és sorsa veszélyben forgott, de ebből a helyzetből, Istennek hála, az ország megerősödve került ki.

1. Június 4 – Trianonnal kapcsolatos Kis-Antant hamisítások és a tények

       Az 1920. június 4-én aláírt Trianoni békeszerződés hivatalossá tette a Magyar Királyság szétdarabolását. A már ismertetett 1919-es előzmények miatt azonban ez furcsa módon azt jelentette, hogy végre legalább a „Belső-Magyarország” (Csonka-ország) felszabadult az Antant-hatalmak és a Kis-Antant 1919 óta tartó megszállásától. Végre, 1526 után, ismét volt egy, bár kisebb, de valóban független magyar nemzetállam.

        A Habsburg Birodalom keretében eltöltött 400 évnek kétségtelenül voltak előnyei is a magyarság számára, de ismerjük ugyanakkor a hátrányait is (főleg a nemzetiségi viszonyokra tett hatását vizsgálva). Hasonlóan az 1867-es Kiegyezésnek is voltak fontos gazdasági, kulturális eredményei, ugyanakkor pont az Ausztriával való kötelék miatt sodródott bele Magyarország az I. világháborúba.

        Trianon kapcsán fontos néhány „kisantanti hamisítással” részletesebben foglalkozni. Gyakran halljuk, hogy a történelmet radírral írják, vagyis a valós eseményeket történéseket elhallgatják, kitörlik az emberek emlékezetéből, azokat csak az összefüggésekből lehet szívós munkával kibogarászni. Azt is sokszor mondják, hogy a történelmet a győztesek írják, és jaj, a legyőzötteknek. Van ezeknek a mondásoknak igazságtartalmuk, de vizsgáljunk meg néhány győztesek (Antant és Kis-Antant hatalmak) által gyakran hangoztatott mondatot.

A következő hamís állításokkal bástyázták körül Trianont:

1. A népeket elnyomó, soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia jogosan lett feldarabolva, helyükön új nemzetállamok jöttek létre. (Lásd 1. melléklet)

Ezzel szemben a tények azt mutatják, hogy csak Ausztria és Magyarország vált nemzetállammá, abban az értelemben, hogy elenyésző kisebbség élt 1920-as határaikon belül, míg Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia valójában soknemzetiségűvé váltak, területükön több millió állampolgár élt, akiknek közel sem biztosítottak akkora jogokat, mint amely nekik volt korábban. Vagyis pont azt hozták létre ismét, amit elméletileg meg akartak szüntetni: népek igazságtalanul éltek más népek uralma alatt. Éppen csak a szerepek cserélődtek fel.

• 2. Az elcsatolt területek nemzetiségi viszonyaik alapján jogosan lettek elszakítva Magyarország azért nem volt mégsem igazi nemzetállam, mert a magyar nemzet egyharmada a magyar állam határain kívül élt immár kisebbségben, holott az elcsatolt Székelyföldön, Csallóközben és az új határok melletti sávban akkor is, és mai napig sok helyen még többségben él. (Lásd 2. melléklet).

Ezért a kisebbség-többség kifejezéseket mindig helyén kell értelmezni. A trianoninál igazságosabb etnikai alapú határ lett húzva később 1938-ban és 1940-ben az I. és II. Bécsi döntések alkalmával. (Lásd 3. melléklet)

• 3. Wilsoni elvek – a nemzetek önrendelkezési joga

Ez egy látszólag nagyon tetszetős és demokratikus jog, csak nem számol azzal, hogy egy nép jogosan birtokolhat olyan területet, melyen háborúk, járványok vagy más tényezők (pl. bevándorlás) miatt egy másik nép kerülhet többségbe. Vagyis a létszámfölény nem jelent tulajdonjogot egy terület fölött. Ez alapján az albérletben lakók is hamar tulajdont és birtokot szerezhetnének maguknak attól függetlenül ki építette a házat, vagy ki a jogos tulajdonos, a lényeg hogy ki lakik benne és kik vannak többen… Láthatjuk, hogy az Egyesült Államok akkori elnökéről (Woodrow Wilson) elnevezett Wilsoni-elvek eléggé problémásak. (Azt meg sem említem, hogy az amerikaiak mennyire tartották tiszteletben a mexikóiaktól vagy az amerikai őslakos indiánoktól elvett területek tekintetében a demokratikus jogokat és elveket.)

• 4. A nemzetek önrendelkezési joga mindenkinek jár

       Tény: kivéve a magyarokat és a szudéta-németeket. Bár hangsúlyozom a Wilsoni-elvek tévesek, hiszen figyelmen kívül hagyják a történelmi jogot egy adott terület birtoklásával kapcsolatban, viszont az Antant és Kis-Antant még ezt az elvet sem tartotta be ott, ahol a magyarság javára válhatott volna. Ezen meghirdetett jog alapján pl. Felvidék déli része, mely magyar többségű terület „jogosan” elszakadhatott volna. Ha az északi szlovák többségű terület „jogosan” szakadt ki a magyar államból, akkor a magyar többségű déli terület is jogosan kiszakadhatna az újonnan létrejött Csehszlovák államból. Ha a döntéshozók következetesek lennének ezt a jogot elismernék nemcsak a nemzetiségiek esetében, hanem a magyarság esetében is. Még érdekesebb a Csehszlovákiában élő szudéta-németek helyzete.

         5. Csehszlovákia, mint a csehek és szlovákok testvéri nemzetének közös demokratikus nemzetállama. Ezzel szemben az igazság, hogy a két világháború közötti Csehszlovákiában több volt a német, mint a szlovák! (A „Csehnémetország” név találóbb lett volna, mégsem így hívták…) A „demokratikus”-nak nevezett Csehszlovákiában a 6,8 millió cseh mellett a 2 milliós szlovák nép államalkotónak volt elismerve, míg a 3 milliós szudéta-németek és az 1 milliós magyarság a ruszinokkal együtt semmilyen önrendelkezést nem kapott. Persze a csehek a szlovákokat is becsapták, így később mégiscsak szétvált a két testvéri szláv nép útja… (Lásd 4. melléklet).

       Az elcsatolt felvidéki területeken a szlovákok viszonylagos (relatív) többségben, de abszolút számot vizsgálva kisebbségben voltak. Ez azt jelenti, hogy a Magyarországtól Csehszlovákiához csatolt területeken a 3,5 millió lakosnak csupán 48 %-a volt szlovák! Kik voltak a többiek? Vajon az 52 % el akart-e szakadni Magyarországtól? 1920-ban Felvidék lakosságának szinte egyharmada (30%) magyar volt. Ők többnyire az új határ mentén egy szlovák nyelvterülettől jól elhatárolható déli savban laktak. A magyar-szlovák nyelvhatár mentén „igazságosabb” határ lett volna húzható, ha erre lett volna őszinte szándék (A későbbi 1938-as I. bécsi döntés erre volt példa). Jól láthatjuk, hogy nem volt olyan célja a Trianonban határt meghúzó hatalmaknak, hogy minél kevesebb magyar kerüljön idegen fennhatóság alá. Ezen kívül Kárpátalját is megkapta az akkori Csehszlovákia, bár a ruszinok inkább maradtak volna Magyarország keretein belül. A csehek megígérték nekik, de soha nem adták meg Kárpátalja önrendelkezési jogát. A szudéta-németek szintén a cseh-német határ mentén laktak és többséget alkottak. Az 1938-as Müncheni szerződés azonnal Németországhoz csatolta e német többségű területeket. (Viszont azon lehet csodálkozni, hogy az európai emberi jogokra nagyon kényes brüsszeli-hatalom miként hunyt szemet a németeket és magyarokat állampolgárságuktól és mindenüktől megfosztó, súlyosan diszkriminatív, jelenleg is hatályban lévő, Benes-dekrétumok fölött?!)

         6. Az Antant Romániának adta Erdélyt

         Tény: Romániának adták Erdélyt és Kelet-Magyarországot (Részek)

A történelmi Erdély területe 60 ezer km2, viszont amikor a román történészek beszélnek Erdélyről, ők egy jóval nagyobb, vagyis 104 ezer km2 es területről beszélnek, melybe bele tartozik a Romániához csatolt Kelet-Magyarország (Partium) és a Bánság is. Kelet-Magyarországnak, értelemszerűen, nem igazán van román neve, viszont idővel kitalálták és megalkották a Körös-vidék (Crisana) mesterséges tájelnevezést. (Ennél mesterségesebb csak a jelenlegi „Regiune Nord-Vest” tájelnevezés…) A Kelet-Magyarországi Részek, vagy Partium elnevezés a középkori latin dominus partium regni Hungariae azaz „Magyarország részeinek ura” kifejezésből származik, és arra a néhány kelet-magyarországi vármegyére utal, amelyek Magyarország három részre szakadása után az erdélyi fejedelem uralma alá kerültek. A Partiumot olykor magyar nevén „Részek”-ként is említik.  Partium nem a történelmi Erdély része, attól különálló terület. A Román Királyság térképei az 1930-as években még Ţara-Ungurească néven említik, csak később lett számukra Körös-vidék. Az 1918. december 1-i Gyulafehérvári nyilatkozatban még így szerepel: „Adunarea naţională a tuturor Românilor din Transilvania, Banat şi Ţara-Ungurească…”

        7. A népakarat megnyilvánulása volt az elszakadás

        Tény: egy helyen tartottak népszavazást, ott a Magyarországhoz való hűség győzött

       Az 1918. december 1-én Gyulafehérváron tartott román népgyűlés valóban állás foglalt a Romániához való csatlakozás mellett, viszont az 1918. december 22-es kolozsvári gyűlés pedig kitartott a Magyarországhoz való hűség mellett. A kolozsvári népgyűlésen beszédet mondott dr. Janovics Jenő, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója és Sándor József, a kolozsvári polgárság megbízottjaként. A románok nevében Strengar Damian Sava, a magyarországi román szociáldemokrata párt képviselője mondott beszédet, elvetve az egyesülést Romániával, de Erdély autonómiája mellett érvelve.

      Ezután Dr. Vincze Sándor a következő határozati javaslatot terjesztette a népgyűlés elé: „Kelet-Magyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.”

     A Romániához csatolt németség Iuliu Maniu ígéretében bízva a Romániával való egyesülés mellett foglalt állást. Később azonban a legnagyobb szász társadalmi egyesület tiltakozott Erdély elszakítása ellen, és kijelentette, hogy Erdélyt továbbra is Magyarországhoz tartozónak tekinti. Volt-e valami eredménye a kolozsvári nemzetgyűlésnek? Gyakorlati jelentősége semmiképpen, mint ahogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés is a román hadsereg erdélyi bevonulása nélkül nem ért volna semmit. Tehát nem a politikai elvek, még csak nem is a népakarat, hanem egyedül a katonai erő döntött ebben a kérdésben is.

      Népszavazás a határváltozásokról szinte sehol sem volt, nem véletlenül féltek ettől. Ugyanis a nyugat-magyarországi Sopronban megtartott népszavazás alkalmával kiderült, hogy nemcsak a magyarok, hanem a német többség is arra szavazott, hogy a város továbbra is Magyarországhoz tartozzon. Ezzel érdemelte ki Sopron a „Civitas fidelissima” vagyis „A Leghűségesebb város” címet.

       Az hogy a magyar nemzettel szemben ennyi hamisítás, ennyi irigység, ennyi gyűlölet, ennyi üldöztetés és ennyi igazságtalanság megnyilvánult az nagyon elszomorító, viszont, hogy mindezek ellenére él nemzetünk, az nagyon reménykeltő. Mindez Isten különös gondviselő szeretetét és kegyelmét mutatja irányunkban. A Szózat szavaival mondhatjuk: „És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán.”

       1920. június 4-re való visszaemlékezésként idézzük fel gróf Apponyi Albert (lásd 5. melléklet) prófétikus szavait, melyet négy nyelven mondott – a trianoni Magyar Delegáció vezetőjeként – amikor átvette a békediktátumot:

“Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.”

1920. március 1 – A magyar nemzetgyűlés  vitéz Nagybányai Horthy Miklóst Magyarország kormányzójává választja

Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg élén vonult be a vörös rongyait levető Budapestre. Horthy Miklós, az Osztrák-Magyar Monarchia legmagasabb rangú magyar katonája és tisztje volt: császári és királyi altengernagyi rangban. Személyét nemcsak itthon, hanem külföldön is elismerték és elfogadták. Tekintélye és a tengeri csatákban (különösen Otrantónál) megmutatott hadvezéri képességei és személyes hősiessége és hazaszeretete még idegenek által is elismert és csodált volt. Ugyanakkor konzervatív-jobboldali nézeteiről is ismert volt, aki semmilyen baloldali, forradalmi és „szocialisztikus” elhajlást sem tűrt a társadalomban. A Tanácsköztársaság és Vörös-terror után a magyarok többsége a forradalmat és a köztársaság-pártiakat (republikánusokat) felforgatóknak tekintették. A nemzet végre fellélegzett, hogy az ország kormánya végre megfelelő kormányzó kezébe került.

De miért is volt szükség Kormányzóra, miért nem volt király a Magyar Királyságban, vagy miért nem választottak elnököt, mint egy köztársaságban?

A ’20-as években idegenek gyakran viccelődtek mondván, hogy „Magyarország egy király nélküli királyság, amelyet egy flotta nélküli tengernagy kormányoz, egy tengerpart nélküli országban.” Persze ez valóban abszurd, de megvan az oka annak, hogy miért vesztette el Magyarország az adriai tengeri kijáratát, miért vesztette el tengeri flottáját és miért nem ülhetett a megkoronázott magyar király, IV. Károly a trónon.

A legitimisták (királypártiak) szerint az 1916-ban megkoronázott IV. Károly volt a jogos magyar uralkodó továbbra is. Őt viszont a kommunisták elüldözték, az Antant-hatalmak pedig száműzetésben tartották és visszatérését több alkalommal is megakadályozták.  Attól féltek, hogy a király iránti hűség felébred a nemzetiségekben is, és visszaáll az egységes Magyar Birodalom.

        Mivel a király hatalmának gyakorlásában való akadályoztatása esetén a magyar történelemben több alkalommal a kormányzó (latinul gubernator), a nádor, a helytartó, vagy a  homo regius vette át a jogköröket. Az uralkodó kiskorúságának, esetleg betegségének vagy hosszabb távollétének idején a középkorban és a késő középkorban annak jogait a régens, olykor régenstanács gyakorolta, aki tulajdonképpen az uralkodó „helyettesítője”, de nem helyettese volt.

          Magyarországon ilyen kormányzónak választották például a XV. században Hunyadi Jánost vagy később Szilágyi Mihályt, kiknek hangsúlyosan katonai és politikai igazgatási teendői voltak. Magyarországon a király helyettese 1000-től 1848-ig a nádor volt; e tisztség azonban 1848-ban tragikus körülmények között betöltetlen maradt, s 1867 után jogilag is megszűnt.

          A XX. század európai történelmében csak kétszer fordult elő, amikor a trón hosszabb ideig betöltetlenül állt: először Magyarországon 1918/21 és 1946 között, és Spanyolországban 1947-től és 1975-ig. Az egyik Horthy-, a másik Franco-rendszerként került be a történelemkönyvekbe. Van, aki szerint a spanyolok tőlünk vették át.

IV. Károly magyar király Zita királynéval és Ottó trónörökössel 1916-ban

           A hivatalos álláspont az, hogy Magyarország államformája 1920 és 1946 között is monarchia (királyság) volt, ahol az uralkodó legtöbb jogát a kormányzó gyakorolta (akit 1942 után a kormányzóhelyettes helyettesíthetett). A trón azonban két és fél évtizedig de facto nem volt betöltve. IV. Károly, amikor egy magyar küldöttség felkereste az eckertsaui vadászkastélyban, nyilatkozatott tett, melyben ez áll: „Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam, amely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet fejlődésének, mely iránt változatlanul szeretettel vagyok áthatva. Ennélfogva minden részvételtől az államügyek vitelében visszavonulok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.”

         A Tanácsköztársaság bukása után a nemzet döntött: visszaállt a királyság intézménye. Sokan visszavárták a királyt is, aki érdekes módon Ausztriába nem próbálkozott, de Magyarországra szeretett volna visszatérni. Főleg az Antant nyomására, mely nem akart Közép-Európában komoly nagyhatalmat látni, a magyar uralkodó nem térhetett vissza. Életének hátralévő rövid idejét Portugáliában száműzetésben kellett töltenie. Itt halt meg spanyolnáthában, a Quinta do Monte-villában 1922. április 1-én.

„Fiam, féld az Urat és a királyt, és felforgatók közé ne keveredj!” Péld 24,21

Uri Imre