Egyházmegyénk

A Nagykárolyi Református Egyházmegye történeti áttekintése

A mai Nagykárolyi Református Egyházmegye 33 anyaegyházközségével Szatmár megye déli részén, a Kraszna vonalától délre terül el, nyugaton az országhatár, délen az Érmellék, keleten a Szilágyság határolja. Mai formáját akkor nyerte el, amikor 1994-ben kivált belőle a szatmári egyházmegye.

Nagykárolyról mindenek előtt Károlyi Gáspár jut eszünkbe, aki – Radicsics néven – ebben a városban látta meg a napvilágot, s 1590-ben a Vizsolyi Bibliával nemcsak az első teljes egészében magyarra fordított Szentírást ajándékozta az utókornak, hanem az egyetemes magyar kultúrát meghatározó nyelv fejlődésének is irányt szabott munkájával.

XVI. századi zsinatok egész sora bizonyítja, hogy a Kraszna menti térség a magyar reformáció bölcsője és gyújtópontja volt, ahol a régi, középkori egyház keretein a mohácsi vészt követő időkben az evangéliumi megújulás roppant szellemi termékenységével bontakozhatott ki és tartotta meg nemzetet. Derecskei Demeter nyomába Kopácsi István, Batizi András, Dévai Bíró Mátyás és Szegedi Kis István léptek. Utóbbiról feltételezzük, hogy 1545-ben rövid ideig Tasnádon tanított (PETRI: 1901, 537kk). Rajtuk kívül sokat köszönhetünk [bélteki] Drágfi Gáspárnak, aki a 16. század harmincas éveitől vélhetően rokonszenvezett tanításaikkal, s Közép-Szolnok vármegye főispánjaként kellő tekintéllyel bírt, hogy a reformáció békés átmenetet képezzen a középkori egyházból. Így beszélhetünk ma a két erdődi (1545, 1555), ill. az óvári (1554) zsinatról, mint a hazai reformáció első mérföldköveiről.

A középkori egyházból örökölt szervezeti struktúrára a maga természetességben épült fel a reformáció egyháza. Esetünkben ez azt jelenti, hogy az erdélyi püspökség közép-szolnoki főesperessége a nagykárolyi egyházmegye őse. Közép-Szolnok vármegye 17 érmelléki eklézsiája mellett Szatmár 26 egyházközségére terjedt ki a befolyása. (TÓTH: 2007, 105)

A közép-szolnoki főesperesség érmelléki bástyája Tasnád volt, ahol az erdélyi püspökök mindenkori vikáriusa székelt. A Szt. István alapította erdélyi püspökség első székhelye kb. 1020-ig ugyanis Tasnád volt, s csak miután uralmát egész Erdélyben megszilárdította, vált indokolttá a spirituális centrum átköltöztetése (VORBUCHNER: 1925, 7). A vikáriusok neveit 1300-tól ismerjük. Vingárdi Geréb László és Várday Ferenc püspökökről tudjuk, hogy előszeretettel vendégeskedtek Tasnádon (JAKÓ: 1998, 579), de 1556-ban a hívek lutheránus lelkészt állítottak az elűzött plébános helyébe, s innentől számíthatjuk a városban a reformáció állandó jelenlétét (PETRI: 1901, 506-508).

Tény, hogy az óvári zsinaton már jelen volt a nagykárolyi prédikátor is, s hogy 1567-ban, a debreceni zsinaton a közép-szolnoki (másképpen: nagykárolyi) esperes is a helvét hitvallást szignálja (UJFALUSSY: 1908, 170). Az immár református egyházmegye a tiszántúli szuperintendencia része volt, és 1567-ben a következő településeket foglalta magába:

Erdőd, Krasznabéltek, Dobra, Krasznamihályfalva, Ákos, Érkisfalu, Érsztentkirály, Érszakácsi, Tasnád, Magyarcsaholy, Pele, Perény [?], Magyarkéc, Pacal, Királydaróc, [Nagy]majtény, Krasznaszentmiklós, Gencs, Nagykároly, Kaplony, Kálmánd, Börvely, Ecsedszentmárton, Nagyecsed, Mérk, Vállaj, Csanálos, Vada, Mezőfény, Bere, Szaniszló, Mezőpetri, Piskolt, Érkörtvélyes, Érvasad, Érendréd, Érdengeleg, Iriny, Mezőterem, Tőke[=Krasznaterebes], Piskáros, Csomaköz, Érgirót, Érmindszent, Tasnádszántó, Vezend, Pórtelek, Sződemeter, Tasnádbalázsháza, Tasnádszarvad, Kisecsed, Fábiánháza, Szerem [?], Kide [a Mezőpetri és Nagykároly között álló kápolna ma is jelzi a helyét], Reszege, Cigánd [?], Ete [vagy Etely, Dengeleg és Endréd környékén], Érszodoró, Száldobágy [=Terem, a Nyírségben], Érkőrös. A vidék megsínylette a török-tatár pusztításokat, de Basta, Mihály vajda és a Rákóczi-féle szabadságharc is hozzájárultak, hogy a felsoroltak közül számos virágzó gyülekezet elpusztult, az 1711-i béke után pedig messzemenően átalakult a lakosság etnikai és felekezeti összetétele. (ASZTALOS: 1892, 38-40. PETRI: 1901, 512-513)

Az egyházmegyében tartott számos zsinat közül érdekességként említhetjük az 1591. február 10-i nagykárolyit, amelyen 12 [vagy 19] esperesség tiltakozott a Gergely-naptár bevezetése ellen. A zsinat résztvevői attól tartottak, hogy a naptár elfogadásával elismernék: a pápa az egyház feje. Kihasználva más európai országok (Anglia, Skócia, német fejedelemségek) tétova magatartását a naptárreformmal szemben, úgy ítélték meg, hogy „ennek sem oly nagy szüksége, sem oly nagy haszna nincs, hogy azért az egész keresztyén világot fel kellene zavarnunk.” (KISS: 1881, 1. CSONTOSI: 1881, 258) Ugyancsak kultúrtörténeti kuriózumnak számít az 1597. január 16-i tasnádi zsinat, amelyen 9 esperes és 200 prédikátor volt jelen, s ahol szabályozták, hogy karácsony, húsvét és pünkösd három helyett csak kétnapos ünnep legyen, de mindkét nap délelőtt és délután is prédikáljon a lelkész. Ez a zsinat meghagyja a reggeli könyörgéseket (zsolozsmákat) mindenütt, ahol szokásban voltak (PETRI: 1901, 529).

A török kiűzése után Debrecen, ill. a Tiszántúl közjogi értelemben visszatért a Magyar Királysághoz, miközben a Szilágyság megmaradt az autonóm Erdély joghatósága alatt. Ez azt jelentette, hogy a vidék reformátussága egyházilag a debreceni szuperintendens felügyelete alatt, míg közjogi vonatkozásban Erdélyhez tartoztak. A 18. században ez a felemás állapot állandó konfliktusokat eredményezett a Tiszántúl és Erdély között, ezért 1815-ben a pelei zsinaton kettéválasztották az egyházmegyét: a 17 érmelléki gyülekezet a Szilágysággal Erdélyhez került, míg a többi 26 Nagykároly központtal a tiszántúli kerülethez. A szétválás fokozatosan ment végbe: az 1821-i érmindszenti zsinattól 1826-ig a közép-szolnoki esperes, mint prosenior igazgathatta az érmelléki eklézsiákat (PETRI: 1901, 509. TÓTH: 2007, 105-106).

Az esperesek névsorát Zoványi Jenő adatai alapján ettől ez időtől követhetjük:

NAGYKÁROLYI EGYHÁZMEGYE (1822) – TISZÁNTÚL	SZILÁGY-SZOLNOKI EGYHÁZMEGYE (1822) – ERDÉLY
1822-1829 – Peleskei Miklós (Mátészalka)	1822-1826 – Bethlendi János (Zilah)
1829-1845 – Hajós Nagy András (Nagykároly)	1826-1844 – Héczei Pál (Szilágypér)
1848 – Szabó Dávid	1844-1847 – Kovács Ferenc (Szilágysomlyó)
1851 – Veres Sándor (Mátészalka, Börvely)	1847-1856 – Fogarasi István (Zilah)
1853-1858 – Segesvári Mihály (Kántorjánosi)	1856-1860 – Kovács István (Szilágynagyfalu)
1859-1866 – Asztalos György (Nagykároly)	1860-1870 – Faragó József (Szilágyballa)
1866-1885 – Szilágyi János (Gebe)	1870-1874 – Dombi Lajos (Szilágysámson, Bogdánd)
1874-1884 – Szabó Pál (Diósd)
1885-1907 – Segesvári József (Kántorjánosi)	1884-1893 – Nagy László (Szilágysomlyó)
1893-1905 – Visky Pál (Szilágyzovány)
1907-1921/22 – Berey József (Nagyecsed)	1905-1908 – Bartha Dezső (Tasnád)
1908-1924 – K. Nagy Elek (Bogdánd)
1921-1933 – Havas Gyula (Börvely)	1924-1936 – Kádár Géza (Zilah)
1933-1940 – Gönczy Sándor (Nagykároly)	1937-1944 – Kovács Zsigmond (Tasnádszántó, Zilah)
1940-1950 – Peleskei Sándor (Börvely)

A szilágy-szolnoki egyházmegye 1944-ben négyfelé vált, 18 érmelléki egyházközséggel egy rövid ideig megalakult a tasnádi egyházmegye. 1951-ben, a rajonok kialakításakor állami utasításra Erdélynek át kellett adni három szilágysági egyházmegyéjét a Királyhágómelléknek. Tasnád és környéke ekkor újra egyesült a nagykárolyi egyházmegyével. A kommunizmus alatt többször kényszerült a református egyház közigazgatási-területi változásokra. 1968-ban egyesítették a nagykárolyi és szatmári egyházmegyét (TŐKÉS: 1990, 42-43. MOLNÁR: 2001, 82; 178).

A háború utáni esperesek: Orosz Árpád (Nagykároly, 1950-1978), Telegdy József (Szatmárnémeti, 1978-1987), Balogh Sándor (Piskolt, 1990-1998), Barcza Dániel (Dobra, 1998-2004), Nagy Sándor (Lele, 2004-2016), Tolnay István (Nagykároly-Kertváros, 2016-).

A főgondnokok névsorát – a levéltár hányattatott sorsából eredően – az egyházkerületi, ill. az egyházmegyei közgyűlések jegyzőkönyvei alapján próbáljuk rekonstruálni: bánhegyesi Kulin Imre (1872-1898), domahidi Domahidy Elemér (1898-1920, 1920-tól királyhágómelléki főgondnok), Dr. Nagy Sándor (1922-1936), dr. Kölcsey Ferenc (1937-1942), pécsújfalusi Péchy Szabolcs (1942-). […] Ligeti Zoltán (1990-1994), Sárpataki János (1994-2004), id. Geréb Miklós (2004-2016), Kovács Jenő (2016-).

Összegzésképp elmondható, hogy a nagykárolyi egyházmegye határai a történelem folyamán többször átrajzolódtak, de a mai állapota nagymértékben tükrözi az eredeti állapotokat. Egyházmegyénk számos egyház- és kultúrtörténeti jelentőségű emléket őriz: az ákosi Árpád-kori templom a Kárpát-medence egyik legősibb, legértékesebb temploma. Kiemelt értéket testesítenek meg a krasznacégényi, hadadi, csomaközi, tasnádi templomok, amelyek a reformáció előtti korokba kalauzolják az arra látogatót. Ezek többnyire eredeti állapotban maradtak fenn. Számos istenháza épült a reformáció előtt, amelyek radikális átépítésen mentek keresztül: Bere, Érdengeleg Érszakácsi, Érszentkirály, Királydaróc, Lele, Szilágypér – így is lenyűgöző látványt nyújtanak. A historizáló stílust, és a boldog békeidők optimista szemléletét képviselik a krasznamihályfalvi és gencsi templomok. Egyházmegyénkben található Sződemeter Kölcsey Ferenc szülőházával, Érmindszent és Ady Endre hagyatéka, a Majtényi Sík kuruc emlékműve – mind a magyar kultúra megkerülhetetlen stációi.

Dr. Geréb Miklós

IRODALOM

ASZTALOS György: A nagy-károlyi ref. egyház története, Debrecen, 1864

ASZTALOS György: Nagykároly rendezett tanácsú város története 1848-ig, Nagykároly, 1892 (reprint kiadás Debrecen, 2004)

CSONTOSI János: Könyvészeti adalékok Kiss Áron egyháztörténeti munkájából in Magyar Könyvszemle (VI/4-5), Budapest, 1881. július-október

JAKÓ Zsigmond: Az erdélyi püspökség középkori birtokairól in Írás, levéltár, társadalom, Budapest, 2016. (A tanulmány 1998-ban jelent meg először a Szabó István emlékkönyvben.)

[hegymegi] KISS Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései in A Magyarországi Protestánsegylet Kiadványai (szerk. KOVÁCS Albert), XIX. Kötet, Budapest, 1881

MOLNÁR János: A Nagyváradi (Királyhágómelléki) Református Egyházkerület története 1944-1989, Királyhágómelléki Ref. Egyházkerület, Nagyvárad, 2001

PETRI Mór: Szilágy vármegye monographiája, I. kötet, Kiadja Szilágy vármegye közönsége, 1901

TÓTH Levente: Református egyház és nemesség kapcsolata Berettyófelvidéken in Studia Universitatis Babes-Bolyai, 1-2/2007, 103-130.

TŐKÉS István: A Romániai Magyar Református Egyház élete 1944-1989, Budapest, 1990

UJFALUSSY Amadil: Nagykároly in BOROVSZKY Samu (szerk.): Szatmár vármegye in Magyarország vármegyéi és városai, Budapest, 1908

VORBUCHNER Adolf: Az erdélyi püspökség, Az Erdélyi Tudósító Könyvtára III., Brassó, 1925

ZOVÁNYI Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon, 3. javított és bővített kiadás (szerk. LADÁNYI Sándor), MRE Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1977