Gyülekezet és igehirdetés – beszélgetés Pataki Levente lelkipásztorral

- Három évvel ezelőtt kerültél Bogdándra. Azt megelőzően Erdély több pontján is szolgáltál már. Ha visszatekintesz az előző szolgálati helyeidre, akkor miben más itt? Milyen ez a közösség? Miket tapasztaltál eddig?
- A viszonyítási alapom - ha már Bogdándot is beleértem -, akkor öt gyülekezet és öt régió. Tövisháton kezdtem, majd Székelyföld, Kalotaszeg és Felső-Maros mente következett, most pedig a Tövishátnak egy másik csücskében vagyok. Amit tudtam is, és reméltem is, annak a nyomait meg is találtam. Templomossággal, egyházhoz való ragaszkodással, az egyház gondjai iránt való nyitottsággal, egyszóval a tövisháti lelkülettel több alkalommal is találkoztam, amióta itt vagyok. Nagyon sok olyan esetünk volt, amikor nem volt meghirdetve gyűjtés egy külön célra, csak elkezdtük például a templom orgonájának restaurálását. Kihirdettem, hogy elkezdődtek a munkálatok, és teljesen spontánul az emberek ezt úgy vették, hogy beindult az adakozás az orgonára. Ez nagyon meglepett. Úgy érzékelem mióta itt vagyok, hogy mindaz, ami az egyházat érintő kérdés, probléma, amellé az emberek szívesen odaállnak és rezonálnak rá. Ha akár a 2023-as adventi alkalomra tekintek, amikor az egyházmegyei nőszövetségi imanap került megszervezésre nálunk, annak az előzménye éppen az volt, hogy az asszonyaink jelezték, azt szeretnék, ahhoz ragaszkodnak, hogy legyen Bogdánd ennek a házigazdája. Nagyon nagy odaadással készültek erre az alkalomra. Ami számomra meglepő és új volt az eddigi tapasztalataimhoz képest, az izgalom, ami minden szervezőben ott van, hogy vajon minden rendben lesz-e, s amikor a részletek felől érdeklődtem az asszonyainknál, a hölgyektől ezt a válaszolt kaptam: „A tiszteletes úrnak megvan a maga dolga, a lelki táplálék elkészítése, a többit bízza ránk”. Mindezek a gyülekezet talpraesettségéről, szervezőkészségéről árulkodnak. Én eddig ahhoz voltam hozzászokva, főleg Felső-Maros mentén, hogy abszolút minden a lelkészen összpontosult, tehát mindent ki kellett találni, mindenkit irányítani kellett. Itt meg nagyon sokszor azt éreztem, hogy engem irányítanak - jó értelemben véve. Tehát a tiszteletes végezze, ami rá tartozik, az igehirdetést, azaz a lelki részét a találkozónak, a többit pedig hagyja a gyülekezetre, mert megtudják oldani. És tényleg meg tudták oldani, ami egy óriási könnyebbség. Azóta is, ha bármit szervezünk, tudom, hogy a szervezés részével nem lesz gond. Ha jellemezni kellene a közösséget, akkor elmondhatom, hogy egyfajta önállóságot látok a gyülekezetben. Felnőttek ehhez a feladathoz.

Jó látni, tapasztalni, hogy igére éhező közösség a bogdándi, természetesen itt nem a teljes közösségről beszélek, hanem a templomos magról. Visszajelzéseket is kapok. Úgy gondolom egy lelkipásztor számára az egy nagyon erős segítséget jelent, hogy reflektálnak az igehirdetésére. Ez alatt nem annyira a dicséretre gondolok, hanem sokkal inkább azokra a személyes visszajelzésekre, amikor valaki megköszöni az ige üzenetét, ami szíven találta. Ilyenkor érzem azt, hogy nem vagyok felesleges, mert Isten használ engem ebben a gyönyörűséges szolgálatban, amit igehirdetésnek nevezünk. 

- Több éve vagy az Igehirdető szerkesztője? Hány éve is pontosan? Miből áll ez a munka? Milyen helyzetekkel találkozol a lap szerkesztése során? 
- Hivatalosan 2017. április 1-től vettem át az Igehirdető szerkesztését, de már 2016 augusztusától felkért engem az akkori főszerkesztő, néhai Jenei Tamás bátyám. Felhívott, elbeszélgettünk, majd rákérdezett, hogy átvenném-e tőle a stafétát, mivel nyugdíjazás előtt áll. Elvállaltam, s közel fél évet bedolgoztam, hogy beletanuljak a főszerkesztői munkába. Én abban az időben önkéntesként dolgoztam az Agnus Rádiónál. Ami azt jelentette, hogy havi rendszerességgel voltak olyan rövid rádiós igehirdetések, amelyeket a helyi stúdióban vettünk fel a kollégákkal. Ő akkor figyelt fel rám és kért fel engem erre a szolgálatra.

Kilenc esztendeje vettem át ezt a munkát. Emlékszem arra, hogy írtam is egy beköszönő cikket akkor, amikor átvettem a lapot, és bemutatkoztam a kollégáknak is. Az Igehirdető hasábjain megköszöntem Tamás bátyámnak is a szolgálatát, aki közel 17 éven volt főszerkesztője ennek a lapnak. Nem jön, hogy elhiggyem, hogy azóta már kilenc év eltelt. Ennek a szolgálatnak is megvannak a maga nehézségei és szépségei. És persze az áldásai. Amikor átvettem, kicsit pesszimista voltam a lappal kapcsolatosan, mert úgy éreztem, hogy ez egy olyan lap, amit nem igazán forgatnak a kollégák. Legtöbben megkapják, hazaviszik és olvasás nélkül felkerül a polcra, az irattárba. Ugye ez egy lelkipásztoroknak szóló havilap, ami nem azt a célt szolgálja, hogy az ember felvigye a szószékre és felolvassa, hanem inkább inspiráló jellegű. Nem is nevezném túlságosan tudományos lapnak. Arra ott van egy másik kiadvány, a debreceni Igazság és élet. 

Az egyik nehézség, amivel a szerkesztés során találkozom, az a kommunikáció hiánya. Ahhoz, hogy ez a lap megszülethessen, ahhoz állandó jelleggel leveleznem kell a lelkészekkel. Meg kell találnom azokat a lelkipásztorokat, akik hajlandók arra, hogy írjanak, nemcsak arra, hogy beszéljenek. Nyilván a kilenc év alatt arra is ráláttam, hogy nagyon sokan nem írnak, nem jegyzik le az igehirdetéseiket. Volt olyan visszajelzés is, amiből arra derült fény, hogy az illető soha életében nem írta le az igehirdetéseit, illetve csak nagyon rövid, vázlatszerű pontokba szedte össze a gondolatait, és úgy ment fel a szószékre. Viszont olyan is akadt szép számmal, aki folyamatosan ír, publikál, és megtiszteltetésnek tartja, ha megjelenik egy írása az Igehirdető hasábjain. Emlékszem, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, akkor azt kérdeztem Tamás bátyámtól, hogy: mi a titka ennek a lapnak, és mi a titka egyáltalán annak, hogy ezt a szolgálatot végezni lehessen? Azt felelte: a nagy titka az, hogy jóban kell lenni minden lelkipásztorral és folyamatosan kell tartani velük a kapcsolatot. 

Ha arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy hogyan születik meg egy lapszám, akkor elmondhatom, hogy állandó levelezésben vagyok a lelkipásztorokkal. Egy lapszám szerkesztése előtt két egyházmegye lelkészi karát keresem meg levélben. Egyet az erdélyi egyházkerületből és egyet a királyhágómellékiből. Annak függvényében, hogy éppen milyen típusú prédikációkra van szükségem egy-egy felkérő levelet fogalmazok meg és küldök ki a kollégáknak. 

Ennek a munkának a nehézsége az, hogy soha nem lehet azt kiszámolni, még több év gyakorlat után sem, hogy mondjuk például 40 levélre hány választ kapok. Éppen ezért sokszor előfordul az, hogy 40 levélre alig jön 20 válasz, és abból alig van 10 pozitív visszajelzés. Egy lapszámban azért ennél több igehirdetésre van általában szükségem. Viszont olyan is előfordul, amikor csodák csodájára nagyon sokan válaszolnak, zömében pozitív válaszokat kapok, és be is érkeznek a megígért prédikációk. 

Több folyamata is van ennek a munkának: levelezés, válaszadás, a prédikáció beérkezése, korrektúra, szerkesztés, majd az írások továbbítása a kollégák felé. Ezt követően jön az ő munkájuk: a tördelés és újabb korrektúra. A már tördelt és javított pdf példányt ismét megkapom, átnézem, láttamozom. Az én feladatom minden esztendőben a borítóterv elkészítése is, azaz, hogy milyen témájú kép kerüljön a borítóra és hátlapra, amiben külsős kollégákat szoktam bevonni úgy, mint a két egyházkerület fotósa, az egyházi múzeum alkalmazottai, de olyan esztendő is volt, amikor én gyűjtöttem anyagot és készítettem fotókat.  Nem egyszer előfordult az, hogy a beküldési határidő lejárta előtt 2 nappal még ki kellett küldenem egy figyelmeztető e-mailt, mert a kolléga megfeledkezett arról, amit elvállalt. Ezek a levelezések olykor több napot is felvesznek. Azt tudnám mondani, hogy a szerkesztéssel járó teendőim nagyjából két hetet vesznek fel minden hónapban. 

Vannak kollégák, akik folyamatosan írnak, ellátnak anyaggal, és küldenek be prédikációt anélkül is, hogy felkérjem őket. Ők az állandó „bedolgozói” az Igehirdetőnek. Hálás vagyok értük. 

Mi is azokkal a problémákkal küszködünk, mint általában az írott sajtó. Kihívónk az internet. Anno, amikor még nem nagyon volt publikálási felületünk, nekünk lelkipásztoroknak, akkor az, hogy egy igehirdetésünk bekerülhetett az Igehirdetőbe, megtiszteltetésnek számított. Ma már az ember ott publikál, ahol akar. A világháló adta lehetőségek már annyira tágak ilyen értelemben, hogy az írott sajtót egyre többen mellőzik. Én szerkesztőként mégis bízom abban, hogy sokan vannak olyanok közöttünk, akik a nyomdaszagú írásokat részesítik előnyben a képernyővel szemben, amikor tényleg van annak hatása és jelentősége, hogy valaki írását a szó szoros értelmében a kezembe veszem. Ezért hát arra bíztatom minden kollégámat ezúton is, aki e sorokat olvassa, hogy kézjegyét, szellemi munkáját, az igehirdetés szépségét, a Lélek munkájának gyümölcsét vesse papírra és küldje be írását az Igehirdetőbe. Legyetek ennek a lapnak éltetői és munkatársai!  
 
Bejegyzés dátuma: 2026. március 6.