Barcza Dániel nyugalmazott dobrai lelkész-esperes 90 éves
Február 27-én ünnepelte 90. születésnapját Barcza Dániel nyugalmazott dobrai lelkipásztor, a Nagykárolyi Református Egyházmegye egykori esperese. Szilágypérben látta meg a napvilágot, és immár csaknem hetven éve él a Kraszna menti Dobrán. Ebből közel ötven éven át szolgálta a helyi gyülekezetet lelkipásztorként, emellett egy időszakban a nagykárolyi egyházmegye számvevőjeként tevékenykedett, majd nagy megbecsülésnek örvendő esperesként állt a közösség élén. Az alábbiakban Vetési László, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori szorványügyi előadójának összeállítását adjuk közre.
Isten áldását kérjük az esperes úr és felesége, dr. Gáti Éva családorvos, tiszteletes asszony életére.
(Nekem külön örömömre szolgál, hogy tartalmas és részletes életútbeszélgetésben vallott életéről, dobrai lelkészi és közösségi, valamint egyházmegyei esperesi szolgálatáról.)
Isten éltesse, Dani bácsi!
Néhány rövid emlékrészletet mellékelek ide gyermekkoráról, édesanyja iránti örök hálájáról, valamint a dobrai gyülekezetről, ottani szolgálatáról.
Néhány képet is mellékelek róluk, a szilágypéri szülőfaluról, dobrai gyülekezetéről.
„SZÜLŐFALUM, SZILÁGYPÉR”
Kezdjük az elején az emlékeidet, a gyermekkorral. Szülőfalud Szilágypér, ahogy a helyiek mondják, Pír nevet viseli, és három régió határán fekszik.
De azért inkább Szilágy, mert a nevében is ezt viseli, a Szilágyságot. Zilah volt a központunk, oda mentünk.
Én a gyermekkoromról sok szépet nem tudok elmondani, mert édesapámat nagyon korán elveszítettem, tulajdonképpen nem is ismertem. Maradtam otthon édesanyámmal, egy gyenge asszonnyal, és ketten maradtunk árván testvérek: én és egy nyolc hónapos kislány. Hát ezért is borzasztóan nehéz volt a gyermekkorom.
/…/
Szüleim nagyon szerették egymást, nagyon szépen, csendesen éltek. Ekkor történt meg a nagy tragédia, hogy anyám apámat igen korán elveszítette. És ezután neki soha többé nem jutott eszébe, hogy a férjét valakivel pótolja. Pedig 28 éves volt, amikor özvegyen maradt. Anyám vesztesége olyan nagy volt, hogy ő soha-soha többé nem gondolt férjhez menésre, hanem ránk áldozta egész életét.
Én lényegében nem is ismerhettem apámat, mert alig hároméves voltam.
Aztán felnőttünk valahogy, nagy keservesen, és később is csak úgy tudtam érvényesülni, hogy nehéz fizikai munkával szereztem meg sok mindent. Mindent anyám és a magam erejéből.
Hogy én az ötvenes években mivel foglalkozhattam? Voltak ezek a nagy ökrök, és azokkal jártam fuvarozni: a cséplőgéptől hordtuk be a gabonát Tasnádszántóra. Azzal szereztem egy kis pénzt, és abból vehettem egy kis ruhát magamnak. Mert hát be kellett pótolnom a családi költségvetésbe.
/…/
KÖZÉPISKOLA – ZILAH
Aztán következtek az iskolás idők. Ti Pérről továbbtanulni hová jártatok?
Az elemi iskolát otthon jártuk ki, majd onnan Zilahra mentünk, a Wesselényibe. Onnan, tőlünk általában mindenki oda ment. Ez így volt a szilágysági kötődés hagyománya miatt is.
A Wesselényi Kollégium akkor is nagyon jó, színvonalas iskola volt. Kemény fegyelem volt, kemény tanárokkal. Oda jött az én húgom is, ott végezte el ő is a tanítónőképzőt. Akkor még megvolt ott a tanítónőképző is. Én hamarabb végeztem. Aztán amikor ő már kikerült, volt egy nagyon csekély, gyenge kis fizetése. Akkor neki sikerült Pírba hazakerülnie, otthon tanított. Na, abból a kis fizetésből még segített engem is.
Nehéz körülmények között nőttünk fel, és keserves dolog például arra visszaemlékezni, hogy az én anyám, aki a kollektívben csinálta a normákat, abból a kis normapénzből vette meg nekem a palástot, abból csináltatta meg.
Az én anyám nagyon vallásos asszony volt. És anyámnak, hogy özvegyen nevelt fel minket, minden álma az volt, hogy a leánykája tanítónő legyen, a fia pedig pap. Én az anyámat a végtelenségig szerettem, mert tudtam, hogy nélküle semmi nem lennék. Persze, hogy engedtem az ő óhajának. Így mentünk el aztán mindketten tanulni.
„ANYÁM NAGY VÁGYA VOLT, HOGY A FIA LELKÉSZ LEGYEN.”
Na és a teológiára hogy kerültem? Ahogy meséltem, nekem otthoni küldetésem volt erre, édesanyámtól.
Az én anyám egy mélyen vallásos asszony volt, annak ellenére, hogy alig 28 éves volt, amikor a 32 éves apámat elveszítettük.
Természetes volt, hogy a teológiára megyek. Beteljesítettem szeretett anyám legfőbb, legnagyobb vágyát: hogy lelkész legyek. Lelkész lettem, és soha, egyetlen pillanatig sem bántam meg. Én mindig engedelmeskedtem neki, amiben csak lehetett, és nagyon hálás lehetek neki, amíg élek. Én anyám nélkül semmi nem lennék!
Anyám nehéz sorsa ellenére is szép kort élt meg: 96 évet, teljesen épen, szellemileg frissen. De Istennek hála, megérte, hogy régi álma teljesült: jöhetett ide, hozzánk, láthatta, hogy jól vagyunk, hogy én is lelkipásztor lettem, lánytestvérem pedig tanítónő.
- Hol élte idős éveit, hol halt meg édesanyád?
-Ő végig otthon volt a családi házban, ott maradt Pírben a húgomnál. Ő gondozta, ott maradt a húgomnak a családi ház. De mondjuk nem is kellett őt nagyon gondozni. Saját magát fenn tudta tartani, ellátni. Gyógykezelésre sem akart nagyon menni, de nem is volt komoly beteg. Szerényen, a maga módján a későbbi életkorában is megélt, ahogy tudott.
„SZOLGÁLATOM KEZDETE ÉS VÉGE IS – DOBRÁN”
Én püspöki kinevezéssel, nagyon fiatalon, ideiglenes segédlelkészi szolgálatra kerültem Dobrára. Mert itt nagy gyülekezeti viták voltak a lelkészi állás betöltéséről, és amíg ez megoldódik, úgy döntött Búthi Sándor püspök, hogy legyek én a helyettes. Akkor nem gondoltam, hogy egy egész élet, majdnem fél évszázad lesz belőle.
Dobra akkor nagyon nagy és népes gyülekezet volt. Itt egy 1800 lelkes gyülekezetet találtam. Ez számszerűleg szép, de egy kezdő lelkipásztornak szolgálatra, munkára, felelősségre roppant nehéz. Azért is nagyon nehéz volt, mert ez a falu nagyon el volt zárva. A főút felől sem volt rendes bekötőút. Térdig érő sárban mentünk ki a főútra, valamelyik irányba, sokszor a vasúton bukdácsoltunk. Istenem, milyen utakon kellett mennünk a gyűlésekre is! De nem volt mese: el kellett vállalni ezt az egyházat. Én elvállaltam pár évre mint segédlelkész, majd mint helyettes, mert jó ideig nem voltam végleges.
/…/
Vártam, hogy mi lesz velem. De ha már várni kell arra, hogy mi lesz tovább, nem ülhetünk tétlenül, fogjunk hozzá valamihez. Arra gondoltam, hogy amíg elhelyez Búthi püspök úr, és ha már itt vagyok, dolgozzunk. Nekifogtunk, és a tornyot újra bádogoztuk. Az emberek ebben mellém álltak, lebádogoztattuk a tornyot, de még mindig kellett várni. Na, még mit csináljunk? Ott volt a régi parókia, elég rossz állapotban. Régi volt, tele egérjáratokkal, egérpiszokkal. Rágták össze a dolgainkat, nem tudtunk tőlük aludni, olyan zajt csaptak. Valamit javítottunk rajta, de nem sokat lehetett, mert a hátsó fele nagyon vizes volt. Később új parókiát is kellett építenünk, mert tarthatatlan volt a helyzet. De a gyülekezet mindenben készségesen mellettünk állt és segített.
Aztán megválasztottak rendes lelkésznek, és maradtam. Itt nősültem meg, és itt alapítottam családot. A feleségem és családja is ide való. Itt és a környéken kapott körorvosi, majd családorvosi állást. Nem mentünk tovább, pedig lehetett volna. Voltak komoly meghívások, nagy csábítások, de végül itt maradtunk.
Hűségesek maradtunk Dobrához.
Úgy látszik, immár egy életre. És halálig.
Dobráról abban az időben nem volt elvándorlás. Innen sokan Sarmaságra jártak be a bányához, mert akkor ez nagyon biztos munkalehetőség volt. Nem vándoroltak el, hanem ingáztak vagy visszajöttek. Aztán később, a hatvanas évek elejétől-közepétől, a hetvenes évektől indult el innen is az elvándorlás. Innen Szatmár felé mentek, az volt közelebb. Főleg a fiatalok mentek el. A szülők idehaza nehéz munkával szereztek pénzt, és lakást vásároltak nekik, keményen dolgoztak. Így kerültek be ezek a fiatalok Szatmárra: elmentek iskolába, általában ipari iskolába, különböző mesterségeket tanultak, és ma már nagyon sokan ott élnek. Ezért is van az, hogy a falu nagyon leapadt.
Én most is el-elmegyek egy-egy temetésre, és amikor látom a temetőt, elgondolom, mennyi az a sok ember, akit én oda felkísértem. Egy egész gyülekezet.
Hány esztendő alatt?
Közel ötven szolgálati év alatt. Az is igaz, hogy az elején sokáig elég sok volt évente a keresztelő is. Az esküvő is. Volt olyan idő, amikor 25–30 konfirmálónk volt. A keresztelés is nagyon sok volt, jó ideig a harmincat is meghaladta. De a halálozás is. Amikor nyugdíjba mentem, nagyjából összeadtam a halálozások számát. Pontosan nem tudtam kiszámolni, mert elég sokat jártam a szomszéd gyülekezetekbe – Szekeresre, Ákosra, Alsószoporra – is beszolgálni, és azokat is bele kellett volna számolnom.
A régi Dobra is, velünk együtt, nagyon átalakult. Telik felettük, felettünk is az idő.
A Jóisten kezében vagyunk! Ő tudja tovább, hogy hogyan és mint lesz a jövő.
