Home Tolnay István esperes imahétnyitó gondolatai

Tolnay István esperes imahétnyitó gondolatai

Tolnay István esperes imahétnyitó gondolatai

Kedves imaközösségre vágyó testvérek! Ha volt, van és lesz még valaha nagyon nagy szüksége ennek a világnak a Krisztus-követők imádságára, az éppen a mostani idő, a koronavírus okozta járvány és annak következménye, hatása társadalmunkra, világunkra. Persze, a jó keresztyén ember úgy tartja, mindig lehet és kell is imádkozni, azonban valljuk be: az elmúlt évek alatt, a rohanó világban sok emberben elhidegült az imádság, vagy rutinszerűvé lett az erre való késztetés. Ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy ezekben a vészterhes időkben, a „sarokbaszorult”, négy fal mögé zárt kényszerhelyzetben, a fertőzéstől való félelem közepette számos – eleddig keveset, alig vagy egyáltalán nem imádkozó – felebarátunk ajkáról elhangzott a felkiáltás: „segíts, Uram, segíts!” Talán ez a különös helyzet, ez a társadalmi szempontból bizonytalan, szokatlan, változásokat okozó vagy előrevetítő járvány-állapot is arra motiválhatta az Egyházak Ökumenikus Tanácsát, hogy egy olyan közösséget kérjen fel a 2021-es év imaheti tematikájának és programjának megalkotásához, mint amilyen az 1930-as években alapított, és azóta is állandó imaközösséget gyakorló, másokért folyamatosan, leginkább csendben imádkozó monasztikus ökumenikus közösség, a Svájcban található Grandchampi Nővérek Rendje. Ez a protestáns (!) alapítású női szerzetesrend az (ugyancsak protestáns alapítású) Taizéi Közösséghez hasonlóan nagy hangsúlyt fektet a keresztyén hit gyakorlatias jellegére, a hitnek a mindennapokban való megmutatására. Jól sejteti mindezt az imaheti mottó is, amivel a nővérek összefoglalták Jézus szavait a Jn 15,5-9 alapján: maradjatok meg az én szeretetemben és sok gyümölcsöt fogtok teremni (az eredeti francia megfogalmazás szerint). Nemcsak a koronavírus okozta változó világban, nemcsak „sarokbaszorult” helyzetünkben, hanem egész életünk perspektívájában feltehető a kérdés: mit ér a hit, ha nincs „következménye” (gyümölcstermés, azaz keresztyéni jócselekedet)? „Mit használ nekem a jó hit, ha azt csak nyelvvel vallom, de nem termem gyümölcseit, inkább a bűnt javallom” – mondja egy közismert dícséretünk (432. ének). Ezzel egyáltalán nem válik tagadhatóvá a reformátorok azon vezérmondata, miszerint egyedül hit által van megigazulás (sola fide). Ez a megállapítás nem tagadja annak igazságát, hogy az üdvősség egyedül Krisztusért adatik az embernek, személyes hite által. Viszont ezzel a hitünkkel nem lehet a négy fal közt maradni, mert „közülünk senki sem élhet önmagának” (Róma 14,7). A Szentírás és a reformátorok által megállapított bibliai igazságok biztos talaján állva ki kell tehát lépni a gyakorlati életbe, mert az is igaz, hogy hiába beszélünk a szeretetről, hiába születnek meg csodálatosabbnál csodálatosabb igehirdetések, bizonyságtételek arról, hogy mennyire hatalmas az Isten szeretete, kegyelme, gondviselése, ha mindeközben mi ezt ki nem mutatjuk, egymáson, egymással nem gyakoroljuk. Mert „ha valaki azt mondja, szeretem az Istent, és közben gyűlöli a maga testvérét, hazug az, mert aki nem szereti a maga testvérét, akit lát, hogyan szeretheti Istent, akit nem lát?” – teszi fel a nagyon is logikus kérdést Jézus egykori legfiatalabb tanítványa, János apostol (1Jn 4,20). Amikor elkezdődött ez a koronavírus okozta bezártság, amikor egyházunk „beszorult” az online térbe, amikor „csak” virtuális istentiszteleteket tarthattunk templomi közösség helyett, feltevődött az egyházi élet minden szintjén a kérdés: mit tehetünk, mihez kezdjünk, mihez fogjunk hozzá annak érdekében, hogy az evangélium ne némuljon el? És ekkor jöttek az ötletek: segítsünk az időseknek bevásárolni, hozzunk létre telefonos – üzenetes lelkigondozói szolgálatot, hívjuk fel telefonon egymást stb. Elvették a valós közösségünket, de mi Isten segítségével megtaláltuk a módját annak, hogy miként építsük a közösségeinket, vagy legalábbis ne hagyjuk elsorvadni a hitéletet. Az a szeretet, amelyről Jézus a János ev. 15. részében sokszor beszél, igen találékonnyá tudja tenni azokat, akik ezt valóban gyakorolni is akarják. Adja Isten, hogy – bárhogyan is alakuljon az idei imahetünk – mi is megtaláljuk az útját-módját annak, hogy valódi szeretet-gyümölcsöket teremjünk! Ezzel a jókívánsággal kérem, áldja meg Isten imahetünket és gyülekezeteinket, sok szeretettel, Tolnay István esperes

Bejegyzés: Sebestyén

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük