Szilágyszér… egy történelmileg „a hepehupás vén Szilágysághoz”, polgárilag pedig Szatmár megyéhez tartozó, nagyon szép fekvésű falu. Bármely irányból közelítjük is meg, az embernek először olyan érzése támad, mintha egy eldugott, a világtól elzárt helyre érkezne… ahogy mondani szokás, „az Úr Isten háta mögé”… aztán, ahogy egyre beljebb megy a településre, mintha egyre jobban megnyílna a falu képe, hangulata, s majd megérkezve végre a kaptatón a legmagasabb ponton fekvő református templomhoz, fenséges táj látványára tekinthet vissza. Csend és nyugalom érzése önti el az idelátogatót, az embernek jön, hogy ecsetet, tollat ragadjon és megírja, megfesse ezt a varázslatos vidéket és a domboldalon szétterjedő házakat. 

Az idestova három éve itt szolgáló Csürös Róbert Gyula kinevezett helyettes lelkipásztort szeretné meghívni véglegesen a széri presbitérium – ezért látogattam ide Erdős Csaba kaplonyi szolgatársammal, az egyházmegye fegyelmi bizottságának elnökével együtt. Nos, az utóbbi három esztendő változásai rögtön szembetűntek, ahogy a parókia s a templom felé tartó kaptatón tartottunk felfele a dombra. Amikor legutóbb itt jártam, még a parókia előtti szűkös helyen kellett megállni, de útitársam legnagyobb meglepetésemre feltért a kanyarba, majd pár méter után befordult a gyülekezeti terem hátsó oldalánál kialakított, lekövezett parkolóba. Ami pedig a gyülekezeti termet illeti… egyszerűen nem ismertem rá. „Mintha megnőtt volna” – mondtam Csabának. „Hát megszépülni megszépült, az biztos! – válaszolta. De gyere, nézd meg majd belülről!” Ő legutóbb egy lelkészértekezleten járt itt, nem csoda, hogy már tudta, milyen látvány fog odabent is fogadni. 

Az imaterem túlsó oldalán felépített terasz felől léptünk be az ajtón, ahova időközben a bennünket fogadó ifjú lelkész beinvitált. Nos, a belső látvány is lenyűgözött: nem ismertem rá az egykori kis helységre, ahol három éve átadtuk az egyházközséget az ifjú lelkipásztornak. Az előtérből látszott az egykori gyülekezeti helység, amelyből ezúttal már egy konyha, fürdőszoba, egy másik helység (hogy mi célt szolgál, azt nemsoká elmondom) és az iroda is megnyílt. A nyílászárók hőszigeteltek, a padló mindenhol lecsempézve, a falak fehéren ragyognak és fali radiátorok ontják a meleget, a hangulat – mit mondjak – otthonos, barátságos. És főleg új.

Amikor kimentem a templomkertbe fotózni, elém tárult a domboldal tetején büszkén álló templom… mintha csak hirdetni akarta volna az idelátogató idegennek a gyülekezet ősiségét, hitet, hagyományait őrző lelkületét. Az épület jó állapotban van, kertje rendezett, barátságos.

A presbitérium részéről egyértelmű és egyhangú volt a döntés: szeretnék, ha Csürös Róbert és családja a gyülekezetben maradna. Lelkesen számoltak be arról, mennyi mindent tesz az ifjú lelkipásztor és felesége (aki egyébként a környékbeli falvakban református vallásórákat tart, de szívesen foglalkozik a gyülekezet gyermekeivel is). Mint mondták, fontos, hogy a falunak nemcsak tiszteletes ura, de tiszteletes asszonya is legyen. Aztán, amikor a presbiterek elmentek, s átmentünk a parókiára beszélgetni, még egyéb is kiderült: a heti gyülekezeti-, gyermek- és ifjúsági alkalmak mellett még baba-mama klub is működik a gyülekezetben (a fent említett helységben tartják a foglalkozásokat a kismamák és babáik számára). Igyekeznek a falu és a gyülekezeti közösség lelki életét is rendbe tartani, eseményeket szerveznek – persze, ahogy a járványhelyzet engedi. Meg az is, hogy a falu kitűnő mesteremberei többnyire külföldre vagy nagyobb városokba járnak dolgozni, Mint elmondták, a kb. 30 éve épült parókián is akad azért újítani való, ez is benne van az „ötéves” tervükben.

Nos, jó érzéssel és hálaadással indultunk útnak Szérből, hiszen láttuk, hogy lelkipásztor család és gyülekezet egymásra talált, és elindultak a testi-lelki fejlődés útján. Adja Isten, hogy ez így is maradjon! Kérjük a mennyei Atyát, küldje áldását és szeretetét erre a közösségre és áldja meg az ifjú szolgatársak szolgálatát.

                                                                                   Tolnay István esperes

Fotó: Tolnay István